A mai, 1929-ben átadott Vágóhíd belső tere, büszke életképpel, melyen Sándor Ferenc mészáros mester, Hajdú József három mázsás mangalicáját dolgozza fel.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 13.
Még nem nagyon foglalkoztam a népélelmezés egyik sarkalatos pontjával, a helyi húsiparral. Mert ugyebár, az magától értetődő, hogy száz év előtt a sertést, baromhit, birkát otthon dolgozta fel a jónép. De teszem azt mi lett a szarvasmarhával, vagy teszem azt a lóval? Elvégre a feles számú nagytestű állatot el kellett adni… Hol volt már az állatkereskedelem azon szép kora, mikor a tőzsérek a megvásárolt – potom áron – lábasjószágot a hajdúkra bízta, hogy tereljék Bécsbe és tovább, nem ritkán Dánináig. Jó, tudom, hogy a magyar „kombojok” rengeteg galibát okoztak a történelem során, Bocskai, Bethlen, vagy éppen Thököly keze alatt. Szóval az az idő lecsordogált a Sebes-Körös habjaival. Az első nyom a mészáros és hentes működésére, mint önálló iparos (felvásárolt, leölt és kimért) meglétére városkánkból, régi krónikásunk, Végh József asztalosmester már sokszor idézett kontókönyvében bukkan fel, mintegy százhatvan esztendő távolából: „Míszárostól másfél font marhahús az ünnepekre” Itt is megéri egy percre elidőzni. Mármint a fontnál. A vájt fülűbbek azonnal rávágják, hogy negyvenöt deka. Hüm. Van egy magyar mondás. „Ahol négy ember jóllakik, ott az ötödik sem éhezik.” Pedig milyen igaz a mondás. Ha valahol „buli van, tíz deka sültkolbászt adnak…adnak amennyiért. Hát kérem, az angolok fontja tényleg negyvenöt deka, a német negyvenhat, a holland negyvennyolc, de a magyar ötvenhat! Így jut az „ötödiknek” is. Szóval témánkhoz, Józsi bácsinkhoz visszatérve, neki igazán nem kerülhetett sokba a marhahús fontja, mert kerítéséhez, az utcai részen a mészárosnak kimérő bódét épített saját telkén. Arról, hogy maga a jószág „elintézése” hol történt, nem szól a fáma, de valószínű, hogy a bőrt egyből tovább is vették a tímárok. Úgy százharminc esztendeje a szeghalmi telekkönyvi térképen, körülbelül a volt „Kovács-bolt” tájékán rajzoltak egy Mészárszéket, de mivel KÖJÁLOS szemmel ennek a falun kívül kellett esnie és ugyebár az Újteleppel ezt a kívült benőtte a falú, Hát jött a szigorú rendszabály, hogy azt biz a Berettyón túl a Csökmei transzverzális út mellé kekk áttelepíteni. 1928-ban meg is kezdték a munkálatokat, hogy „Eu-s szabvány szerinti vágóhidat építsenek. A régi helyen bőven akadt dolga a mészárosoknak, mint azt a korabeli sajtóorgánum hírelte: „Közfogyasztásra az elmúlt évben levágtak szarvasmarhát 273, sertést 792, birkát 1118, bárányt 208 darabot. Ha összehasonlítjuk mindezen adatokat az előző év statisztikai adataival, akkor arra a meglepő eredményre jutunk, hogy szarvasmarhát 24, sertést 9, birkát 1108 darabbal vágtak kevesebbet, mint 1926-ban, mindössze bárányt vágtak 98-al többet. Ez a statisztika szomorú képe szegénységünknek.” Ehhez részemről annyi megjegyzésem lenne, hogy mindössze négy mészáros és hentes működött a községben… Apropó! mióta benne vagyunk az EU-ban, évi hány jószág vesztette évente a felújított vágóhídon? Persze lázíthatnék, de minek? A száz év előtt legmodernebb vágóhíd a területen igazán ipari műemlékké válhatna. Nem? De ne beszéljek haza. Hogy tartja a mondás? „Majd a ruca kitojja.”
Ho-hó! De ott van a Temesváry híd! Mint utóbb megtudtam, az sem csak úgy ukmukfukk pottyant az ölünkbe. Ugye, volt az 1919-es nagyár, majd a „Bihari Árvíz” 1925-ben. A régi fahidakat mindegyik alaposan megviselte, no meg a gátakat is. Mondjuk a bihari víz esetében sokan büszkélkedhettek azzal, hogy a Kormányzó megszólította őket. Csak nem Szeghalmon, mert ide már nem is jött… De a szomszédba igen. Hát Temesvári Imre képviselőnk (és ha valaki még emlékszik rá egyúttal titkos gazdasági tanácsos is) szépen kikönyörögte a híd árát, egyszerűen hozzá csapva az ínségmunka, valamint a többi felújítási meg mit tudom én mibe azt a háromszázmilliárd koronát, amibe híd, a környező gátak felújítása, megerősítése került. Ugye, hogy milyen jó, ha valaki közel ül a húsosfazékhoz? (Vagy gazdájához) Valamikor a hadseregben a raktáros és a szakács voltak a „halljakentek”. Mert mit ért egy „kilós” egy „ezres”? Mit tudott az? Csak ekrecirozni a szegény ember fiját! De ha szorított a cipő, kilikadt a fuszekli, hová fordulhatott a pógár, hát a nagyhatalmú raktároshoz (itt más szemléltetést nem is hozok fel, pedig mi mindent váltott ott be az ember), de csak azután mikor az őrmi, vagy a főtörzs ellibbent. Aztán pedig ott a szakács! A bartel üzletek másik nagy bonyolítója. Ha kimondottan jóban volt a műszakiakkal, hamar került kulcs is, hogy „Betmen” módjára segíthessen az éj setétjében szenvedőkön. Hol olajos halkonzerv, hol tartós szalámi, szigorúan az „M” készlet terhére… No, de nagyon elkalandoztam így Temesváryn keresztül, de hát már az is történelem és ugye a mai honvédség mentes minden stiklitől…
Kele József
