Szeghalom története, 109. rész

 

Még Kovács István barátomtól kaptam ezt a képet, amelyen a Sebes-Körös gát javításán, megerősítésén dolgozó szeghalmi kubikusok láthatók

AZOK A HUSZAS ÉVEK 15.

Az előzőkben kicsit elkalandozva felemlegettem a Temesváry híd történetét, hogy miként is került rá pénz. Akkor említettem, hogy a megöregedett gátak renoválásához jelentős összegeket különítettek el, hogy elejét vegyék a megismétlődő árvizeknek. A munkaerőt nem volt nehéz biztosítani, hiszen fölös munkáskéz bőviben állt rendelkezésre. Ezt, a szegény réteget fogták munkára az „ínségmunka” keretében. Ínségmunka? Micsoda primitív, lealacsonyító megfogalmazás. Nem? Mennyivel jobban és ismerősebben cseng a közmunka, a szociális segély. Igaz? Szóval szépen felelevenítették az előző század (1800-as évek) közepének kubikos hagyományait, mikor kétkezi, egylapátos és kordés, talicskás exkavátorok nyúzták ismét a sárréti földet. A munkák során minden település a Körösünk mentén új tervek alapján hozta rendbe a gátakat. Lényegében, amin mostanában járkálunk, ezek az emberek építették meg két kézzel, és ím, azóta is dacol a természet erőivel. Megint mondhatná valaki, hogy bezzeg 1980-ban mégis átszakadt a gát az összefolyásnál. Csakhogy, azt nem ők építették, hanem modern gépekkel a szuper okos utódok. Késő őszön, elfeledkezve, hogy a gátaknak is tömörödni kellene… Azt tudjuk, hogy az akkori munkálatok szakszerűségére Király főmérnök felügyelt. Az a főmérnök, kinek önzetlenségének köszönhetően a Sporttelep a mai helyére került. A község fejlődését ezek szerint mindig szem előtt tartotta és a saját területén igyekezett is tenni érte. Hát mit ne mondjak. Ettől függetlenül volt némi gyengéje is mérnökünknek, amiről Csoór Pista bátyánk nem minden epésség nélkül számol be. A mérnök úr agglegény életet élt, de ennek ellenére nagyon is kedvelte a gyengébb nemet. Tudom, ez még nem is volna baj, ugye uraim (?). De milyen kényelmetlen, mikor a jó svádájú úriember vasárnap elmegy a moziba, teljes tekintélyébe öltözve és… Remélem, van, aki még emlékezik a régi olajos padlós, alsópáholyos mozira. Ott az alsópáholyban üldögéltek a Gabnai szomszédságból a szirének. És a nagytekintélyű vízmérnök urunkat szívéjesen üdvözölték: „Szerbusz, Imrucska”! Hát ilyenkor még a társadalmi státusz is megremegett. Talán mérnökünket csak az vigasztalhatta, hogy ez a kedves köszönés (cirka négyszáz fültanú előtt), nemcsak őt érte. Kapott abból pénzügyőr fogalmazó, pénztári tisztviselő, községházi írnok (gyakornok) és persze bírósági fogalmazó is… Hát, ha ez vigasz? De mit szólottak a nejükkel bevonuló urak, vagy kérdezzem úgy, hogy matiné után otthon a nej? Visszatérve Király főmérnök úrra. Ideje megtudnia a ma lakosságának is, hogy városkánk valamikor oly nevezetesség birtokában volt, mint a Király-hágó! Jó, ez egy kicsit alacsonyabban helyezkedett el, de hát, ilyen alföldi városkában ez csak természetes. Említettem az úr gyengéjét. Nos, ha vasárnap délutáni, teszem azt moziba, sétára indult emberünk, a hivatali lakásától alig háromháznyira, körülbelül a Leonardo Ételbár terasza helyén állott egy ház, az utcától előkert választotta el, melynek kerítése kétsornyi téglán nyugodott. Ebben a házban éldegélt egy szépasszony, mérnökünknek megfelelő idomokkal, melyeket méretes dekoltázs is segített kiemelni. Eme hölgyemény pedig nyári vasárnap délutánonként kint könyökölt az ablakban, részben a délutáni korzózókat szemlélve, részben a portékát téve közszemlére. Király úr, ilyen alkalmakkor megállott az ablak előtt és beszédbe elegyedett a szépasszonnyal, miközben egyik kezével a kerítés oszlopába kapaszkodott, lábát lezseren az alacsony téglaalapra tette, és míg közömbös témákról beszélgettek, jóllakatta szemeit. Kettejüknek e szertartása oly sokszor ismétlődött, hogy a téglalábazat, hol lábát pihentette, kerek-kagylóssá kopott. Hát, ez volt a köznyelvben a szeghalmi Király-hágó…

De hát hagyjuk a múlt erkölcstelen oldalát, hiszen a mai ízlésnek ez oly visszatetsző, mármint ilyeneket írogatni nagy és dédszüleink világából. És nem mindig volt nyár. Másik, huncutkodásra alkalmas időszak volt a tél. No, már megint! Pedig nem oly rég egy kép került a kezembe, korcsolyázók csoportképe. A hátlapján szerény felírat: „Szeghalom, 1929.” A kép itt készült a Szeglethalom keleti oldalán, az Ördög-árok kiszélesedő és megfagyott felszínű medrében. Valamikor már leírtam, hogy a korcsolyázókat pavilon, forralt bor, citromos tea és cigányzene várta a jégpályán. Ez kicsit korábban volt, de ugyanott, hol később az üzleti szellem meghonosodott. Még nem volt pavilon, forralt bor és cigányzene, csak a viszonylag nagy jégfelület. Hogy mi köze ennek a huncutsághoz? Kérem szépen, a jégre általában az ifjonti korosztály járt le és nem olyan időket éltünk már akkor sem, hogy minden menyecskét gardedám kísért. Szóval a kisebb korcsoportok az alkony közeledtével haza szálingóztak vacsorálni, maradtak az életvidám ifjak és a szürkület. A jég csúszik (ha valaki nem tudná), és természetes, hogy a hölgyek el-elesegettek, akiket a lovagok pedig önfeláldozóan felsegítettek. A jég csúszik. A kezek is…

                                                                                                         Kele József

Szerző: lezo