A háború után magához térő világ egyik szimbóluma a gépkocsi lett. A képen Chrisztó doktor úr és baráti köre pózol az egyik első magánautó körül.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 17.
Mert hajtanak, mint az őrültek! Már vigyort ébresztő szlogenné vált. Amikor a „világhálón” naponta látható szerpentinen száguldó, forgalommal szembe kóválygó meg egyéb mutatványt rögzítő „élőadás”. De bele kell törődnünk, mindig így volt ez, mióta az ember közlekedik. Ugye ott volt a 19. század közepén eltanácsolt tanítónk, kit nem szakismerete és hasonlókban való lanyhasága, hanem kocsmázása, szoknya hajkurászása, de főként a vasárnapi misék utáni ész nélküli lovas vágtái (kihalt főutcán ma ez megy Yamahán) miatt ebrudaltak ki Szeghalomról. Száz év előtt még nem voltak járműre, sisakra rögzített kamerák, csak a Mári nénik, meg a Júcsák szeme, későbbet pedig kommentjeik (magyarázataik, hogy ódonan fejezzem ki magam). A megtörtént esetek közül példabeszédként kettőt emelnék hírtelen ki, abból a korból, mikor a főúri, hivatali (talán ez nem is), valamint magánkezű kettő és négykerekű motor erejű járművekből, mindössze ha hatvan rohangált járásunk útjain. A teher és közforgalmat lebonyolító géperejű jószágokat most kihagyom, pedig azok is voltak vagy kéttucatnyian (vagyis huszonnégyen). De figyeljünk oda a hivatalos tudósításokra. Az MTI megyei tudósítójától: „Szeghalom község főuccáján Molnár Benjámin malomellenőr motorkerékpárjával belerohant egy szembejövő személyautóba. A motorkerékpár darabokra törött, Molnárt életveszélyes állapotban szállították a gyulai közkórházba.”
Ahuna! Ugye, hogy akár szelfizhetett volna kedvére. Bár akkoriban egy felvevő masinéria még nyolc-tíz kilót nyomott. Sőt még szembe sem kellett menjen a forgalommal, hiszen akkoriban jó angol szokás szerint a balra tarts szabály volt érvényben. Na, most szóljon valaki. Egy kicsit rohanjunk előre. A mai forgalmi rendet nálunk Őfőméltósága a kormányzó úr, csak 1942-ben vezettette be. Hogy mit jelent ez? Apuka vagy nagypapa 1942 májusában, mint teherautó sofőr kiment lőszert (nem élelmet, meleg ruhát!) szállítani a frontra. Zutty! Januárban odacsapott a muszka, tehát „Spuri haza!”. Jó. Megússza az apuka, vagy nagypapa a Don-kanyart, úgy ahogy egy jó bakához illik teherautóstól együtt. 1943 húsvétra hazavergődnek, és kipihegik a karanténban, műhelyben magukat. Osztán gyün egy zsírosképű frontot nemlátott őrmester: „No, Kovács fijam! Ugorjék föl a járgányra és menjen a pékségbe.” Kovács fijam pedig indul. Kifordul a laktanyakapun és Cs-cs-rrr! Jön a rend őre, elveszi a jogosítványt, jön a hadbíróság, sofőr urunk gyalogos lesz… Hát ilyen, ha módosítják a KRESZ-t… Szépen tovább haladva, mert nem csak vagányok járják, akarom mondani járták útjainkat, hanem bizony gyerekek is (igaz általában keresztben). Látta már valaki, hogy az anyukák és apukák kis édes, okos csimatái milyen megfontoltan jönnek ki az oskolából tavaszonta, nyárelőn a Tildy utcánkon? De mondhatnék más falut, más utcát is… Hát megint nincs új a nap alatt. „Jenő! Azt írja az újság…” akarom mondani, a tudósító: „Héjjas József gépkocsivezető tehergépkocsijával Szeghalom községben elgázolta Farkas Mátyás négyéves kisfiút, aki koponyalapi törést szenvedett és azonnal meghalt. A vizsgálat megindult.” Itt a példa. A gyermek, aki talpraesett, életvidám, hozzá volt szokva ökör-, vagy bivalyfogathoz, teszem azt egy két, lőcsös szekérhez, de teherautóhoz nem! Talán ha a szülők nevelő szándékkal elviszik vasárnaponként az Ambrus Mozgóba. A matinékra, ahol a „Bill Friscóban”, meg hasonló mélyenszántó alkotással szemléltethették volna, hogy a Wild West korszaknak bealkonyult, talán a kis Mátyásban is feldereng, hogy a gép nem (sem) marha. Gyorsabb, erősebb és a mi kis Matyink sem Tarzan Newyorkban… Hát valahogy így éldegéltek az atyafiak a 20. század elején, békésen a bimbózó technika szomszédságában.
De hagyjuk a fejlődés fenti szomorú megnyilvánulásait és nézzünk körül a szellemi élet, a nemzet napszámosainak háza táján, ha már a bevezetőben hozzájuk fordultunk. Ma –tudják mit? Én nem nevezném őket „napszámosnak”, vannak rá más szavak – mikor az iskola előtti parkoló az ők autóival van tele, nehéz elgondolni, hogy másfélszáz év előtt képesek voltak bérest, házicselédet eltartani, azokat is családostól. Azután, mikor nem volt „fertály föld”, meg hasonlók, lett lakáspénz, nej és gyermek után járandóság, azután „szegényedett” az ország, de csak meg kellett élni valahogy. Nem? Csak néhány érdekesebb példát (és persze ismertebb tanerőinktől véve ezt is) hozok itt fel. Kurpé Gergelyről köztudomású volt, hogy szenvedélyes méhész. Eladott méz és méhészeti tanfolyamok segítettek rajta. Arató Lajos a szőlészetben találta meg azt a kereset kiegészítő forrást, melynek végén még mosolyoghatott is. Soós Aladár a helyi lapban hirdette nemesített naposcsibéit és házhoz szállítható friss tojásait… Mondjuk ebből ők még legfeljebb kerékpárral szóltak bele Szeghalom közlekedésébe…
Kele József
