Szeghalom története, 112. rész

 

Az új évtized, a világválság idején nagyszabású munkálatokkal kezdődött Szeghalmon. Igazi „kövesutat” kapott a község

ÚJ UTAKON

2005-ben Macsári József polgármester, mikor ünnepélyes keretek között átadta a köznek a teljesen megújult városközpontot, joggal hangsúlyozta, hogy ehhez fogható beruházás Szeghalmon háromnegyed évszázada nem történt. Valóban. Mert aki még visszaemlékszik e mindenütt feltúrt főutcánk, főtereink albáni állapotaira, igazán megnyugvással vette, hogy végre gépkocsijával nyugodtan hazajutott. A kerékpárosainknak pedig nem kellett többé az extrém sportok bajnokait, a hegyikerékpározás hőseit megszégyenítő módon, amolyan János vitézesen nyakába kapnia hű járművét akár többször is, ha teszem azt a bíróság sarkától a papírboltig akart eljutni. Ugyebár a főútvonalunk feltúrása három dimenzióban folyt, lévén hogy alant új csatorna- és esővíz elvezető rendszer épült ki. E „lenti” munkálatok viszont még haszonnal is jártak, amennyiben napvilágra került egy-két 18-19-dik századi emlék. Ilyenek voltak a fekete kerámia cseréptöredékek, a hajdani árkokat átívelő „hidak” téglapíllérei és hasonlók. Meg persze az aszfalt alatti fekete bazaltkockák…

Hát bizony, kilencven évvel ezelőtt hasonló élvezetekben volt része az akkori atyafiaknak is, mert addig soha nem látott munkálatok folytak városkánk főbb útjain. Valamikor korábban lehetett olvasni, hogy a vasút megjelenésekor „vámos” kőutat építettek az állomástól a „piactérig” (Szabadság tér). De az csak amolyan jól letaposott makadámút volt. Most bezzeg! Igazi kövesút született. Tudják a kedves olvasók, olyan, mint székes fővárosunk egy-két félreeső, vagy rövidebb szakaszú útján. Amin úgy surrognak a gumiabroncsok, mint kollégistáink kofferjei péntekenként a Tildy utcán… Temesváry képviselőnk megint kitett magáért. Vagonszámra érkezett az állomásra a valahol inségmunkában megfaragott fekete bazaltkockák garmadája, amit azután inaszakadt helyi lovacskáink cűgöltek a megfelelő építési területre. Ez utóbbi elég terjedelmes volt, hiszen falutáblától falutábláig terjedt ez a terület. A lerakás munkája egy építőmérnök, teszem azt éppen Lux Gyula úr (a közölt képen, a bal szélen álldogál) és két-három burkolómester felügyelete alatt a helyi inségmunkásokra hárult. Hogy miért írtam, hogy a háromnegyed évszázaddal későbbet történt felújításhoz hasonló „élvezetben” volt része az akkoriaknak? Gondoljunk bele. Hamari sógor, a víg kedélyű fuvaros kománk a Nagytulakörösről dinnyével megrakottan elindult hazafelé. Átkelt a Foki hídon. Rendben van. Eljutott a „Donkanyari” csárdáig. Rendben van, hiszen valahol csak ki kell várni, míg a késő délutáni vicinális átrobog az epreskerti életveszélyes kereszteződésen. Ez idő alatt pedig ki kell tárgyalni mindazon eseményeket, amik pirkadattól a faluban vagy a határban megestek. Ez a megtárgyalás pedig nem mehet csak úgy ukmukfuk száraz gigával. Szóval Hamari sógor – mivel eltárgyalta az időt – felpattan a bakra és a szegény lovacskákat megnógatja. Kicsit vígabb kedélyű víg barátunk kocogva közelít a hídhoz és miután meggyőződött, hogy Halas felől egy szekér sem igyekszik őt veszélyeztetni, hát tempót nem csökkentve, ráfordul a hídra. Ugyan ki hallaná meg a bakter figyelmeztetését, mikor a vasráfok oly szépen zakatolnak a híd kőkockáin? „Hé koma! Ájjík mög!” Egyébként is áll a „föne”, mikor késésben van, amit a túlnani lejtőn még behozhat… Túl ér a hídon és – reccs. Azok a minekmondják munkások nem felszedték a lejáró kövezetet, azzal az aljas szándékkal, hogy másnap reggel szépen faragott bazaltkockákat helyeznek le? Hát, megállott a „föne”! Kocsirúd, első tengely, forgózsámoly, egyszerűen reccs. Hamari sógor, már nem víg kedélyű, hupp, a lovak nyakában az érett görögdinnye hupp, Hamari sógor nyakában. Ugye nem árt néha hallgatni a jó tanácsra? Mindegy, késő bánat, elvégre a kerékgyártóknak is élni kell valamiből. De ne csak a kárvallottak példáját hozzam elő. Szintén valamikor olvashatták már, hogy a körösi homokbányászat a húszas, harmincas években élte fénykorát. Bizony, a hajós Borusok és társaik alig győzték kikaparni a Sebes-Körös medrét, hogy erre a nagy útépítési lázra reagálva a megfelelő mennyiségű ágyazatba való homokot kitermeljék. Volt is szép bevételük midőn a jó hat kilométernyi útaljat összekaparták. De öröme tellett ebben a Sebes-Körös Árvazmentesítő Társulatnak is, mert a szeghalmi szakaszon megásása óta nem volt ily tiszta a folyó medre. Ennek talán csak s fürdőzni vágyók nem örültek. Azután ott voltak az örülők között, a helyi ipar jelesei, a Pusztai Malom tulajdonosai is, akik a malomtól a falutábláig (a Kolozsvári utca hosszán) iparvágányt létesítettek és ettől kezdve bármilyen időjárás volt is, eljutott az őrölni való a malmukhoz, illetve az őrlemény a kövesúthoz a lóré által. Szintén örömét lelte az új kövesútban a helyi népség is, hiszen esős időben szép kövesúton slattyoghattak be a központba és tovább, vagy éppen félútig az újtelepesiek hazaútjukon. És, hogy tovább fokozzam az új kövezett utak hasznát, ott van még a Kossuth utca régi nevének a Morgó utcának a továbbélése is. Ugyebár régen ezen az utcán vitték a szélmalmokhoz a gabonát és Veremközbe is. A malmok állandó mormogása adta az ősi utcanevet. De eltűntek a malmok és a vermek, ennek ellenére az öregek csak a Morgó utcán jártak a Morgó Csárdába. Az ifjak pedig a kockaköveken zakatoló abroncsok hangjában lelték meg a magyarázatot…   

                                                    Kele József

Szerző: lezo