Egy megható családi kép, igaz már a harmincas évekből, mikor világjáró Patai Gyulánkat berukkoltatták (1934) csendőri istápolás mellett. A falakat festmények díszítik, alkotójuk az ablaknál áll. A képet Patai István fodrász készítette.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 20.
Nem hiába foglalkozom az évtized végén a Patai családdal. Ugyebár Az édesapával kezdődött a család számára ez az évtized. Mint a direktórium („tanácshatalom helyi szerve”) elnökét már az első napoktól kezdve folyamatosan zaklatták a helyi polgári jogrend önkikiáltott vezérei, közöttük Less József csendőr őrmester, aki nemcsak a Tanácskormányt szolgálta ki, amit szerényen elfelejtett, hanem a majd egy évig itt tanyázó román királyi megszállókat is, majd pedig a Nemzeti Hadsereg képviselőit is. Hát kérem szépen, élni tudni kell… Hüm, ez ismerős valahonnan. Szóval Patai Józsefet is szépen bekvártélyozták a gyulai börtönbe, „vizsgálati fogságba”. A vizsgálat oly jól sikeredett, hogy tizenkilenc hónap után keveredett csak haza, de a rendőri felügyelet csak ezt követően két esztendővel szűnt meg. „Rendőri felügyelet” írom, írták előttem mások. Lényegében ez abból állt, hogy kezdetben hetente, később pedig havonta jelentkezni kellett Koppányi Kálmán főjegyző úrnál, aki a passzust ledátumozta és pecséttel, aláírással látta el. Hasonló iratot őriz gyűjteményünk, a Vasvári Istvánét. Azért a „vizsgálati fogságnak” is meg volt a maga „előnye”. A Nemzeti Hadsereg nyomdokaiban Szeghalomra is elhozta a balsors Héjjas István különítményét, akik a kommunistákat keresték. Persze, miután azok a megyei börtönben ültek, egyet sem találtak, így, hogy dolgavégezetlenül ne távozzanak, lelkes talpnyalójukat Less Józsefet verték agyba-főbe, mert hiába rángatta őket városkánkba. A mi Józsi bácsink pedig szabadulása után szép csendben éldegélt kis házukban a Baross és Somogyi (utóbbi napjainkban) utcák sarkán, István fia szomszédságában. De ne gondoljunk arra, hogy ez az éldegélés amolyan megtört, bezárkózottságot jelentett volna, hiszen vinni kellett a „gazdaságot” a Nagytulakörösön, a Dióérháton. Ebben viszont igazán nagy segítségére idősebb fia volt, akit atyja után szintén Józsefnek kereszteltek. Ebben a történetben talán éppen ő érdemli a legtöbb figyelmet, hiszen a három királyfi meséjéből éppen rá járt a rúd. Ahogy a mese szokott kezdődni, az idős atya mind három fiára büszke lehetett hiszen, mindegyikük okos, talpraesett és tehetséges volt. Ezt nem azért mondom, hogy más a faluban nem akadt, de ez a három fiú tényleg kilógott az átlagos paraszti sorból. Mert ugye, vegyük Istvánt, aki a fodrászatot választotta élethivatásának, tehát az iparosok sorába emelkedett. Nem holmi tucatfodrász volt, hanem az úri körökben is megbecsült „úri és hölgyfodrász”(!), ami a kényes hölgytársadalmat ismerve nem egy utolsó szempont. Ez a műhelyét is „mívesebbé” tette, többek között dauer, ondoláló, (érzékenyebb korú hölgyek esetében) hajfestő, bodorító technikai berendezések által. Azután ott volt Patai Gyula a legkisebb királyfi, aki begyalogolta 1929-ben Európa nyugati felét, de két évvel később az elérhető keleti részt is, Csehszlovákia, Lengyelország és a balti államokat (jó, Finnországba nem jutott el) és mindezt megint gyalog. Ez a nyughatatlan fiatalember, aki Dapsy Gizi nénivel és férjével oly jóban volt, hogy mikor ők 1921-22-ben Brassóban vendégeskedtek a várbörtönben, ő vigyázott a háztartási felszerelésekre (ingóságokra) hogy visszatérésükkor abban hiány nem volt. Később mikor Verőcére költöztek Rozsnyaiék, Gyula intézte az ingóságok berakodását Szeghalmon, ami megint hiánytalanul érkezett meg a házaspárhoz. Arról nem szól senki és semmi, hogy esetleg a küldeményt személyesen ő maga kísérte és azután hazakerékpározott. Ez sincs kizárva, mert nyaranta egyszer-kétszer meglátogatta Dapsy Gizellát, ott a Duna-kanyarban, az utat kerékpárral téve meg oda-vissza. Nagyon valószínű, hogy ekkor került rajta keresztül a család birtokába Simay János csendbiztosunk pecsétnyomója, hogy „Gyula Fiam! Ez a szeghalmiaké. Vidd nekik haza!” (Istenem, de jó lenne tudni, hogy ma ez a relikvia hol leledzik!) Folytatva életét. Sz. Tóth Imre mellett kitanulta a nyomdászatot, majd Debrecenben öregbítette mestere és Szeghalom hírnevét. Ügyes kezű linóleummetsző volt, amit nem egy „pirulós” exlibris szemléltet gyűjteményünkben, amelyeken nimfák és szatírok különböző „találkozásait” örökítette meg. És itt jön a fordított mese ifjabbik Patai Józseffel. A kézügyesség, az alkotni vágyás. A történelem nem ismeri a „Mi lett volna ha” kifejezést. Testvéreivel ellentétben ő maradt a gazdaságban, de lelke, mint Ady legényének, szárnyalt. Az ő kifejező eszköze az ecset, a vászon volt. Gyula öccse után levelező lapokról megfestette a távoli tájakat, megörökítette István öccse fodrászműhelyét, festett csendéleteket és szinte mindent. Például Újirázon őrzik egyik képét, melyen a szeghalmi határ legkeletibb szögletében lévő – ma már nem létező tanya látható. Festett fantázia után, talán heti kosztért, vagy egyéb vendéglői szolgáltatásért, mint a Szabó-vendéglő biliárdszobájából ránk maradt „Vándorcigányt”, vagy a „Donkanyari Csárda” freskóját, a lovas vándort itallal kínáló vendéglőssel (Mátyás és Kinizsi után), amit megsemmisített a nyolcvanas árvíz. De „bérkiegészítésért” festett portrékat, családi képeket is. Múzeumunk alig fél tucat képét őrzi, de vannak festményei Nagykanizsán, Miskolcon és Győr környékén. Igazán megérdemelne egy kiállítást.
Kele József
