Szeghalom története, 117. rész

 

Hogyisne! Még hogy a gyerekeket kihagyni! Milyen jó volt még fél évszázaddal ezelőtt is egy kis nyári zápor után sárgyurmázni, pukkantózni, vagy célba dobni, hogy a langyos keréknyom tócsákat ne is említsem

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 2.

Hát, igen. Mondhatnánk, hogy azok voltak a „szépidők”. Legalább is a gyermekélettel foglalkozó etnográfusok számára. Még a falvakban javában dívott a körjátékok, a pitypang-koronák (koszorúk) készítésének divatja. De! „Válámi ván, dé ném áz igázi” – mondaná a hatvanas-hetvenes évek kedvenc szovjet komikusa, A. I. Rajkin. Már akkor kezdett változni a gyermekvilág. Az oktatási rendszer „iparosodásával” szétszakadtak a gyerekcsoportok, hol az idősebbek vezetésével sajátították el a kisebbek a játékok szabályait, belenőve a közös cselekvésbe. Az „urbanizáció” a városi példa lassan-lassan bekúszott a tárgyas játékok világába, szép finoman kiszorítva a csuhébabát, a kukorica-izik ökröcskéket, a csontcsikót és a csirkemellcsont békákat. Meg aztán ott volt a nagyobb fiúk esetében az olvasmányok hatása is. A Zan Grey és társai által mázsányi mennyiségben ontott komboj-regények. Veres Billről, Csonka Tollról, meg hasonló, hatalmas „Koltokat” előrángató, éjszakákban vágtató hősökről, meg a szőke ártatlanságokról, akiket mindig meg kellett menteni. (Esküszöm, a regények mindig felborították a genetikát. Lévén több szőke szépség – és ártatlan – bennük, mint az összes nő a Földön!) Hát így az ifjú legények nem tehettek mást két regény között, mint „Koltot” (természetesen hatalmasat) farigcsáltak, íjakat készítettek (persze a nagypapa féltett mogyoróbokrából ritkított sudár hajtásból, mert az az igazi) és „sastollat” tépkedtek ki nagymama tyúk-udvarának legszebb kendermagosának hátuljából. Azután neki a faluszélének (ott nem volt ablak)! Mi sem természetesebb, hogy a „kicsik” is mentek a példa után, nyilazgattak bőszen mindenre, ami körülöttük mozgott. Macska, kutya, liba, mindegy volt, csak jelezze a találatot. Először azt hinné az atyafi, hogy visszaestünk a honfoglalás korába és apróságaink már a kalandozások Európát remegtető harcaira készülgetnek, mint szabad harcosok. De hát tőlük Európa megmenekült, hála Istennek volt még oskola, pedellus, meg hasonló mellékes gyermekkínzó intézmény, ahová Hétfőnként a vad harcosok remegő térdekkel vonultak be, álmodozva azokról a nagyszerű időkről mikor a pedellust vad indiántáncok közepette totemoszlophoz lehetett gurtnizni. Jó, arról nem tettem említést, hogy a példaképek a farzsebben már „törpegumis” csúzlival mászkáltak a pusztán, meg néha-néha otthon is. Kint a határban nyulak, fácánok voltak az áldozatok (főleg ha a Maróthy – most hagyjuk a korabeli írásmódot – műhelyből sikerált néhány csapágygolyót is szerezni, mert ugye az az igazi). Bent a faluban a galambok, verebek képviselték a zaklatás tárgyát, meg esetenként a szomszéd ablaka – bár ezért restrikció (korlátozás, szabadság elvonás stb.) járt… Mint írtam, feljebb sóhajtva, eltűntek lassan a csontcsikók, meg egyebek, már három évtizeddel később csak státuszszimbólum volt. Egyre több esztergált falovacska, kaucsuk fejű baba tolakodott be a gyerekvilágba, a „körtemuzsikát” leváltotta a bádogfurulya. A háziipart kiszorították a mesterek. Az alig tizenéves Vörös Bill már dugóspuskával rohangált (bodzapuska helyett) és boldogan pukkangatott okkal ok nélkül, hogy az ebéd után sziesztázó nagymama leesett a dikóról. Kérem szépen, változik a világ. De hagyjam ezeket a durva példákat, evezzünk békésebb vizekre. Ha már a víznél tartunk! Lett légyen az szellemi nagyság (teszem azt lelkipásztor, jegyző, tanító), vagy éppen földmíves csimatája, igazán kivirult mindegyik egy-egy kiadós nyári zápor után! Usgyé! Egész gyereksereg gyűjtötte a tócsák sarát. No, de az sem volt mindegy, hogy milyet. Csak a kevésbé szemcsés, közepes állagú volt az igazi ebből is. Mert abból szép sárbabát, állatkákat lehetett formázni, amivel később száradás után is jót lehetett játszani. Az ügyesebbek edénykéket készítettek, az oldal nélküli babaházaikba. Azután megint a „durvulás”. Mert ez amolyan emberi tulajdonság… A kisemberek puha csészéket formáztak és egy simább felülethez szájjal lefelé odacsapták. ha jól sikerült a dobás, a csésze alja kiszakadt puffanó hangot adva. Lehetett versenyezni, hogy kié pukkant nagyobbat – de ez eléggé szubjektív megítélésen múlott. Azután volt ennek egy bonyolultabb változata, mikor a csésze fenekébe kavicsot, tégladarabot építettek be és egy sikeres „földhöz csapás” után a kavics vagy tégladarab magasra kirepült a „foglalatából”. Mit érdekelte a lurkókat, hogy mindkét jelenséggel a pascali gáztörvényeket szemléltették. Hát biztos, hogy nem ültek le palatábláik mellé írogatni, hogy X térfogatú csészécske V sebességgel odavágva ennyi meg ennyi gázsűrűséget hoz létre, ami ennyi meg ennyi gáznyomáson, ilyen, meg ilyen magasra löki a kavicsot. Repült, pukkant slussz. De a botra szúrt sárgolyóval a célba dobás sem volt semmi! Hogy a találatok jól láthatók legyenek ahhoz pedig szép fehér célfelület kellett, a szomszéd ház meszelt fala…

Ma már nincs ilyen gond. Ne menj a fűbe, mert kullancsos leszel! Ne menj a sárba! Meg hasonlók. Még jó, hogy Vörös Billnek, akarom mondani a Föld Kapitányának ott a számítógép…

                                                                                    Kele József

Szerző: lezo