Igaz, hogy a budapesti omnibuszokat ábrázolja a felvétel, sőt az is igaz, hogy az 1900-as évek elején, de sajnos a szeghalmi omnibuszról, mint amolyan közlekedési kövületről nem maradt fent egyetlen képi ábrázolás sem.
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 3.
Persze ma már jelentős arányban leledzenek közöttünk olyanok, akiknek keveset mond az amerikai-magyar kooperációban készült „Pál utcai fiúk” című film egy-két jelenete. De! Azért akadunk még páran, akik emlékeznek (talán) arra a jelenetre, mikor „Apuskám” Csónakos a dohánygyári tubákolás után elválik „nemecsektől” és felpattan az arra haladó „tömegközlekedési eszköz” a lóvasút hátsó függesztőjére, hogy időben haza jusson. Mint fentebb olvasható, az omnibusz a századforduló nagyvárosi közlekedési eszköze volt, néha akár a romantikáé is, mint azt egy szép slágerünk örökítette meg, „Éjjel az omnibusz tetején”… Hát bizony, mint egyszer írtam, a szeghalmi omnibusz, nem hogy kihalt volna, nagyvárosi rokonaival egyetemben, hanem igencsak későn éledt fel, sőt kihalni is későn sikeredett neki. Esetleg olvasta is valaki, mikor a Sebes-Körös strandját említettem, hogy oda jó pénzért bérelve, sok fürdőzőt vitt ki az 1920-as évek közepétől nyaranta. Két évtizeddel azután, hogy nagyvárosi testvérei eltűntek a színről. No és persze, a negyvenes évek elején, például határvadászaink csapatzászló avató ünnepségére is szép számú publikumot fuvarozott ki. De úgy látszik fénykorát mégis a harmincas években élte. Hogy a három évtizednyi pályafutása során mennyi karbantartást, nagygenerált kapott, bizony a szemtanúk leírása alapján egyszerű választ lehet adni, keveset. Pedig a Községi Szálló tulajdonosai számos alkalommal küldték ki a vasútállomáshoz (no, nem menetrend szerinti járatként) amikor szállóvendégek érkeztek Szeghalomra. Vagy üzleti, vagy hivatali dolgok intézése végett. A leírások alapján a helyi omnibusz nem igen ihlethette volna meg egyetlen dalképes szemrevételezőjét sem, mivel a teteje az esőtől védett és nem volt fenti utastere. „Megha” megismerjük a beszámolókat, bizony pont a romantikához volt e nevezetességnek a legkevesebb köze. De át is adom a szót a kortársainak.
„… helyi specialitás az omnibusz, ez a négykerekű, ládaalakú utolsó fennmaradt emléke a középkori közlekedésnek. Oly lassan döcög, hogy szavahihető emberek állítása szerint hamarabb be lehet érni a városba gyalog, mint rajta ülve. Ez azonban nem volna olyan nagy baj; a baj csak ott kezdődik, hogy miközben ezt az utat megteszi, úgy összerázza a bennülőt, hogy szinte tengeri betegséget kap a szárazföldön. Két zörgőcsontú, kivénhedt telivér húzza előre nagy üggyel-bajjal a kocsit. Ez még a jobbik eset, ha húzza, mert a két öreg bizony gyakran összebeszél, hogy „Idáig és ne tovább!”” és egy tapodtat sem mennek tovább. Így történt velünk a télen is. leszállt a kocsis, a kalauz, a petróleummal büdösítő szerkezet kezelője (mert ilyen is van) és tárgyalásokat kezdtek a két sztrájkolóval. Mivel ezek a tárgyalások nem vezettek eredményre, elhatározták, hogy ők maguk próbálják tolni a kocsit, hátha így megindul.” Jobban belegondolva, nemcsak a „járgányra” fért volna rá a tatarozás, de talán a vonóerőt is érdemes lett volna váltogatni. Ugyanakkor egy kényelmi eszközre is rávilágít a tudósítás, méghozzá a téli petróleum kályhás fűtésre. Ó! Hát ez már a jövőbe mutat. Ki tudja feleleveníteni még a „Tajga réme” névre hallgató keleti csodát (Zaporozsec)? Abban benzinkályha üzemelt… (Deutsch Andor írása 1934-ből) De folytassuk a visszaemlékezéseket a szemtanuk által.
„ Ez egy nagy kocsi, két ló húzta, elől nyitott bakon ült a kocsis és mögötte nagy faszekrényben, oldalán ablakokkal, két pad húzódott végig a kocsin, szemben egymással, hátul egy lépcső volt, ahol fel lehetett hágni az utasoknak. A befizetés, hogy, s mint történt azt már nem tudom, de gondolom a kocsisnál lehetett leperkálni a menetdíjat, ami nagyon csekély lehetett. … Persze a falusi gyerekek ezt a járművet is megpróbálták egy kis potyázásra kihasználni, ez olyan volt, mint a városi gyerekek „tujázása”, hátul megpróbáltak felkapaszkodni a lépcsőre, mint ahogy más a hintókra, kocsikra is, utána futva a hátsó tengelyre kapaszkodva. Ilyenkor kiabáltak az irigyek, akik nem jutottak fel, hogy „Bácsi ragóznak”. Ez azt jelentette a hajtó számára, hogy hátracsapott az ostorával és igyekezett elérni a potyázót.” Boromisza Zsolt sorai eszünkbe juttatják ismét Csónakost. Talán annyi a különbség az ő esetében, hogy a „tujázást” komoly közlekedési szándékkal vette igénybe, míg faluhelyi utódai – lévén Csónakos ekkorra már meglett családfő, ha nem esett el az első világháborúban – mert bizony más egy Szeghalom és más egy Budapest (Jó, csak nagyságrendileg, mert ugyebár egyenlők vagyunk), így az ifjaink merő szórakozásból, kivagyiságból hurcoltatták magukat az omnibusz lépcsőjén. Az omnibusz kalauza, hogy ilyen esetben mit csinált, mert ugye a hajtó csapkodott hátrafelé – bár gondolom nem nagy elánnal az nyitott kérdés maradt. Az omnibuszt Brányi Béla honosította meg, majd utóda Kutasi Pál üzemeltette rendületlenül. Szerepét 1948-tól a „kisvonat” vette át.
Kele József
