Szeghalom története, 121. rész

 

 

A gimnáziumunk tantestülete az 1920-1930-as évek fordulóján. Kiemelt képen Koppányi Imre testnevelő tanárt láthatjuk

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 6.

Lehet, hogy a gimnáziummal foglalkozni lerágott csont? Hiszen ott az Emlékkönyv-sorozat, melyet még U. Nagy István kezdett el, ott vannak az újságcikkek halmazai, vagy aki kutakodni akar, hát lelke rajta, magának a gimnáziumnak az eredeti kiadványai önmagáról (önmagukról), az Évkönyvek, Diákalbumok. De nem tehetek róla, ha ezerszer lerágott csonttal verem a dobot, hogy a gimnázium révén Szeghalom elérte azt, ami sem Szeghalmy Gyula bátyámnak, sem pedig Dapsy Gizi nénémnek nem sikerült: Szeghalom a Sárrétre kiható, azon is túlmutató szellemi központ lett. Ne ijedjen meg senki, nem fogok az egész tanári kar dicső tettein végigmenni, csak egy-két villanásig érintem személyesen őket. Koppányi tanár urat több cselekedete is érdekessé tette. Ez, a Tordaaranyosi fiatalember, aki rögtön tanulmányai után felvételt nyert gimnáziumunk nevelőtestületébe, jól jellemzi a tanári karban meglévő tenni akarást. Igaz ez még akkor is, ha világszemlélete homlokegyenest ellent mondott a középiskola nyílt, demokratikus szellemének. No, ne kapja fel a fejét senki. Ebben a liberális szellemben Buna tanár úr alacsonyabb rendű lénynek nézte, aki nem az ő szintjén tárgyalt a matematika nyelvén, Nagy József a cimbalomművész (és magyar tanár) képes volt a nebulót felképelni egy tintapacáért, vagy neki nem tetsző írásért a füzetet kettéhasítani, hogy tartalma egy új füzetben – gyöngybetűkkel! – éledjen újjá. Ezt csak mellékesen. Hát akkor mit csodálkozunk, hogy később Imre tanár úr, főleg majd az 1936-os olimpia után egyre jobban vonzódott a katonás fegyelmet, pedantériát fitogtató nemzetszocialista eszmékhez, külsőségekhez? Sőt végül benne tisztelték a járási főnyilast. És itt le lehet csücsülni! Fajvédelem eszméi, egy olyan ember részéről, aki hegedűvel a hóna alatt eltűnt volna a száztagú cigányzenekarban! Attól függetlenül, hogy a zenét meghagyta az arra elhivatottabbaknak, ő a tornát, atlétikát, vívást istenítette. Mert bizony barna bőrű volt az istenadta, de leánykája, Piroska is, akibe meg egyik krónikásunk, festőművészünk volt azontájt fülig szerelmes… De hagyjuk hátra e dolgot. Számára Niké volt az egyetlen. Mert ugye a testnevelés mindenekelőtt. Ma az elhízás elleni harc (csak tudnám, hogy minek harcolunk állandóan) és egészség érdekében stadionok nőnek ki a földből, megduplázódott a tornaórák száma. Mi ebben az új? Koppányi tanár úr kiharcolta a sportpályát, az ő szakmai felügyeletével készült a gimnáziumban a Sárrét első sportcsarnoka, ő szervezte meg a Sárréti Sport Ligát, ezt csak szerényen egyszusztomra. A kötelező tanórái mellett vívó és talajtorna – ma szakkörnek neveznénk – diáksportkört tartott, külön edzve még az atlétákat is. De hát tornaórái is ugyancsak kemények voltak. A szemtanuk szerint a sportpályára például énekelve és alakzatba kellet kivonulni, mely vonulás alól az orvosilag igazoltaknak sem volt menekvésük. Hja, a közösségi szellem erősítése. Mindezek meg is hozták a középiskolának a „dicsőséget”, egyéni és csapatversenyeken, tankerületben, megyében első, második és harmadik helyezés formájában. A vívók közül a „főnök” csemetéje, N. György sem maradhatott ki természetesen és még teljesített is! Nomen est omen – jó konyhanyelven… De térjek derűsebb témára, ha már a gimnáziumnál tartunk. Mert ugye nem csak ismeretterjesztő előadások, tornabemutatók szórakoztatták a nagyérdemű közönséget, mármint a szeghalmi polgárokat. Van még aki emlékezik az igazi András Bál hangulatára? Igen, a névre szóló meghívó, igen, a Palotás, mint nyitótánc, igen a „házi-bufet”, igen a kapuban ellenőrző beléptetők… Hja, kérem akkor nem András-hét, nem detoxikálóban ébredő dejákok… Hanem Bál a maga nagybetűs értelmében. Tudom, hogy a központi hely, a tornaterem (tornacsarnok) volt. De nem mindig volt ez így! Attól függetlenül, hogy a mi báljaink, már csak megkopott „utánzatai” voltak az „igaziaknak”, mert a bál menete követte az „ősi” hagyományt, mégsem volt – a faluban – már oly nagy jelentősége, mint amikor a farsangi, újévi, húsvéti egyleti rendezvények sorában a gimnázium bálja volt a Bál. Egyrészről, a közigazgatás, egyház vezetői meg társaik jelzést kaphattak, hogy érkezett e meghívó, vagy sem. Másrészről ott megjelenni eleve presztiskérdés volt. De mint írtam, nem mindig… Hát nem mindig a tornaterem volt a bál otthona. 1934-ig a bálokat bevezető ünnepi műsort – amit a diákság tartott – a négyszáz férőhelyes Ambrusmozgóban tartották. Ezután került sor magára a bálra – amelyikre külön meghívóval lehetett bejutni! – a Szeghalmi Kaszinó termeiben. Még ez a bál sem a diákságról szólt. Persze táncoltak ők is, de egyben felszolgáltak, ruhatárat vezettek, lesték a meghívott vendégek óhaját. Mondom én más volt akkor és a bál, Bál volt. Mondom, akkor…

                                                                                              Kele József

Szerző: lezo