Részlet a hajdani Vincze utcából, akarom mondani a Petőfi utcából, mikor a gyümölcsfák (természetesen szilva) helyén még nem a kisvonat sínjei húzódtak
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 10.
Még mindig javában tombol a gazdasági világválság. Hogy azóta mennyi volt már, az mos lényegtelen. A megyegyűlésen a kis és nagy települések képviselői ott verték a bársonyasztalt, hogy a vármegye forduljon a fensőbbséghez, valami megoldásért. Ez már megint ösmerős a mai füleknek. Jött is a megoldás. A megyei útalap és a pótadó terhére ínségmunka, utak, csatornák rendbehozatala, fásítás. Azután fönt is kimerült a fantázia. De! A parlamentben, mint az lenni szokott nagyszerű ötlettel állottak fel egyes képviselők. Fagyasszák be a jövedelmeket hatszáz pengő felett! Vagyis csak ennyit lehessen bér jelleggel kifizetni. Micsoda nagylelkű ajánlat, a létbizonytalanságban élők számára, akik napi (ha férfi dolgozott) egy másfél pengőt kaphatott kézhez, ami nem havi, hanem évi négyszáz pengőt eredményezett (volna)! Természetesen sírva mulat a magyar… Hányan és hányan fütyörészték, hogy: „Havi kétszáz fixszel…”. De hát hol van ez a felvetett hatszázhoz? Még azon sem nevettek a kúton, vagy a kocsmákban, mikor elterjedt, hogy az egyik „nagyságos úr”, aki egyébiránt gimnáziumunk egyik jó nevű tanára volt, az Úri Kaszinóban egy viharos kártyacsata után úgy hajnali háromkor azzal a mondással állt fel a zöldasztaltól, hogy: „Végeztem, háromszáz…” Történetesen az egy hónapi jövedelmét hagyta az asztalon. Ez a mondás, később kicsit módosult formában szállóigévé vált, hiszen a hatszáz pengős bérhatárt beterjesztők nyugodtan mondták ezután: „Vesztettem, hatszáz…” Valóban, pont úgy ment minden végbe, mint napjaink bankigazgatói, meg minisztáris kifizetéseinek limitálása, szépen megbukott a szavazáson, esetleg addig módosították, míg más nem lett belőle (a hatszáz az megbukott, nyíltan). Nem felejthetjük el, hogy akkor a földbirtokosok, nagyvállalati elnökök és főigazgatók mikszáthi „uram-bátyám” országa volt! Azután megint a megyegyűlésen felröppent egy másik nagyszerű ötlet. A települések ajánljanak fel földterületeket a szegények számára építendő munkásházak építése céljára. Békés, Orosháza, Gyoma elsőre kapott az alkalmon, majd mind több település csatlakozott hozzájuk. De! A nyakas öcsödiek és szeghalmiak elutasították az ajánlatot. Egyébként ki tudja ma, hogy hogyan is nézett ki az akkori munkásház? A szeghalmiaknak nem messze, csak Cserepesre kell kilátogatni, hogy a szalagban épített kis előkertes, szoba-konyhás házsort megszemlélje. Pedig azt még Wenckheim báró építtette az uradalmi cselédségnek… Visszatérve a munkásházak építésére. Szeghalomra kilenc ilyen lakás felhúzására nyílt volna lehetőség (megyei alapból). Bölcs és büszke (ismételten nyakas) vezetők feliratban megköszönték a megye irányunkban tanúsított jó szándékát, majd kerek perec kijelentették, hogy a községben nincs oly szegény, akit el tudnának helyezni az említett munkásházakban. Itt meglepő (ahogy a megyei bizottságot is meglepte), hogy számos „lakó” (adott esetben albérlőt kell rajta értenünk) élt a faluban úgy, hogy a szobává alakított „hátsó szobában” (a volt kamra, egy kis szellőzőablakkal) négy-öt fős család húzta meg magát. A megye nem is nagyon akarta ezt elhinni, ismételten erősködött, mire kibújt a szög a zsákból. Elöljáróink nem akarták azt a hat holdnyi (közel három hektár, vagy új magyar mértékkel hat futballpálya), területet kihasítani a Vásártér területéből, mondván, hogy a mázsa- és cédulaház, a községi focipálya (a mai csak három év múlva születik meg), már így is erősen leszűkítette a Vásártér vásárra alkalmas területét. Végül több nekirugaszkodás után a szeghalmi munkásházak ügye végleg lekerült a napirendről.
Ezen eseményekkel párhuzamosan más téma is izgalomban tartotta az „Azt írja az újság” lapozgatóit. Az egyik szám (október 4.) prominens helyén névtelen észrevétel jelent meg. „Rendezni kel a pályaudvar környékét!” „Valahányszor idegen érkezik községünkbe, mindig belénk szúr egy ilyes mondattal: majd elmerültem a sárba, ahogy kiléptem a vasúti kocsiból. Mi helybenlakók csak akkor szidjuk az illetékeseket, amikor esős időben utazunk; de ha valakinek sokszor kell utazgatni, az aztán akár egyebet se csináljon, mint fizesse a közszemérmet sértő kifejezések díját. Még szerencse, hogy nálunk nem sokat adnak arra, ami a szájon kijő.” A cikk írója ezután részletezte, hogy bár távoli és közeli vezérek legfőbb gondja a munkanélküliség, mégsem tesznek semmit az érdekében, hogy állami segítséggel, hónapokig eltartó munkát adva az ínségesek kezébe, az állomás peronjait, az épület környékét feltöltve biztos utat adjanak a már korábban kiépült kövesútig. Azután ha valaki figyelmesen elolvassa a cikk részletének végét (no nem e végszót), érdekes ötletre bukkan a múlt homályában. Ma, mikor az átlag beszélgetés minden harmadik-negyedik szava „kötőszó” (mint a b-meg, k-va stb.) igazán jelentős bevételre tehetne szert a „községi kassza”, amit egyből jótékony célra lehetne fordítani. Tovább menve pedig mód nyílna rá, hogy ifjúságunk néhány száz szóból álló szókincsét bővíthesse…
Kele József
