Szeghalom története, 128. rész

 

 

Egy hangulatos csoportkép az 1930-es évek elejéről. Karácsonyi népies színdarabot adtak éppen elő, mint azt a hölgye (akarom mondani angyalok) karánál látható bádog harsonák is mutatják

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 13.

Bár még javában a válság közepén vagyunk, nem most, akkor… Érzésem szerint már olvashatott mindenki eleget a szegényekről, ínségről, adóságról, meg egyebekről – nem csak napjaink sajtójában, hiszen ott csak a koronavírusról és „sztárjaink” magánéletéről lehet tájékozódni. Minden esetre az „Azt írjában” szinte semmi szó nem esett olyan köznapi dolgokról, mint a Kaszinó bálja, meg hasonlók. Történetesen főhelyet ekkor a „hej-ha” foglalt el mindent. A fiatalabbak kedvéért, a hej-ha a helyhatósági választásokat rejti magában. Karácsonyra felállt (-ült) az új testület (szinte a régi esküdtek erősítették meg pozíciójukat) és szilveszter előtt választották meg a községi bírót. Szóval körülöttük forgott minden vezércikk. Azután rögtön Nagy Miklós riposztjai olvashatók, majd három hónapon keresztül a parasztság felemelését célzó nézeteit támadókkal szemben. Ezekben az írásokban villant fel a népfőiskola gondolata először. De karácsony közeledtével az egyesületek is aktivizálódtak, mint például a Református Nőegylet, mely szeretet délutánt rendezett, ahol vendégül látott szegénysorú gyermekeket, illetve ezután estéjt rendeztek, melynek bevételéből szintén a szegény családokat támogatták. Szintén aktivizálta magát a Szegény Gyermekeket Felruházó Egyesület, gyűjtést rendezve a községben. Mindezek a karácsonyi megmozdulások itt-ott burkoltan karácsonyi és újévi vigalomba torkollottak, természetesen a bevételek jótékony célokra való gyűjtése mellett. Szintén megszaporodtak a műkedvelő előadások az Iparos- és Gazdakörben, vagy éppen az Ambrus mozgóban. Ez utóbbi intézményben bizony a nagyközönség operettekben gyönyörködhetett, melyekben a címszerepeket (persze ez társadalmi presztis) a település prominens személyei vállalták el. De jobb, ha korabeli krónikásunk mond erről igazat a moziról való visszaemlékezésébe: „A mozihoz tartozott az illatpumpa, ami szappanos vízből állt és egy nagy pumpából lövellték a jegyszedők a nézők feje fölé frissítőként és a rossz szagok ellenszereként. Tartozott még a mozihoz egy eléggé nagy színpad, amelyhez feledhetetlen emlékeim fűződtek. Itt voltak a műkedvelő előadások nagyobb létszámú és díszletet is kívánó előadásai. És itt voltak az operettek, amelyekben apám az énekes bonviván szerepét töltötte be, több alkalommal, partnere Baba néni volt, a főszolgabírónk szép hangú felesége. Csodás élmény volt látni apámat, a Marica grófnőben, a Csárdáskirálynőben… Ma is hallom az „egy kis cigaretta, valódi finom” dallamát. Egyébként én soha nem bírtam az operetteket, sőt az opera is idegen volt számomra, csak apámra való tekintettel hallgattam örömmel.” És még bent szálltak az örök dallamok, kint csendben hulldogált a karácsonyi hó. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a bonviván maga erős dohányos volt, napi adagja akár a negyven szál cigarettát is elérte. És csodának menő módon leénekelte a mai megasztárokat az égből…

Azután a község társadalmán kívül az uradalomban is volt karácsony, volt szilveszteri mulatság. kárász Miklós grófék minden karácsonykor ajándékkal kedveskedtek a cselédségnek és ezt nem alamizsnaként osztották ki, hanem baráti, majdhogynem családi légkört teremtve. Ha én tévedek, akkor régi ismerősöm, Isten nyugosztalja, Marika néni emlékezett rosszul, mintegy negyed század előtt. Szilveszterkor pedig kitört a vész a disznó-majorságban. A grófék több malac halálát követelték meg az aprójószágokon felül, és a kiszenvedett jószágok közül egy az intézői lakban, egy pedig kint a Fokköz-majorban segített a cselédek, szolgálók és béresek hangulatán javítani. Persze közben, ha a kastélyban töltötték az ünnepet, akkor a soros komornyik, felszolgáló lányok, konyhások szigorú kötelesség teljesítésre voltak fogva, bár ez köztük is váltásban ment, hogy senki ki ne maradjon a kicsi jóból. Ez azonban viszonylag ritka volt, hiszen grófunk pereputtyostól általában vagy szomszédolt (vizitált), vagy Budapest székes fővárosunkban töltötte az ünnepeket.

Azért, mint mindenütt az életben előfordultak szomorúbb esetek is, teszem azt egy közmegbecsülésnek örvendő (de akár bármely kétkezi munkás embertársunk) személy elhalálozása. Történetesen Polgár Károly gyógyszerészünk mondott búcsút ennek az árnyékvilágnak. Mint ünnepek alatt az lenni szokott sok ismerőse nem tudott megjelenni a búcsúztatóján. Ők, mikor hazatértek az ünnepek után, a hirtelenjében távolból küldött részvéttáviraton felül mozgalmat indítottak „Koszorúmegváltás” címén. Hogy ez mennyire volt sikeres? A meg nem vett koszorúk helyett a befolyt „megváltásokból” méltó síremléket emeltek az egyszerű fakereszt helyett volt barátjuk tiszteletére…

 

                                                                                                     Kele József

Szerző: lezo