Veres Gyula Zoltán ma már sokak számára az ismeretlenek világához tartozik sok lakótársunk számára. Pedig a hatvanas évek végén, a hetvenes években sokat kóborolt egyedül fényképezgetve városkánkban
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 19.
Míg egyházunk Tildy Zoltánt istápolta, azért történt egy s más a világban. Például egy másik Zoltánnal. A csokornyakkendős úri ember (főként volt egy mély-bordó alapon apró fehér pettyes, amire külön büszke volt) mindenütt előszeretettel hangoztatta, hogy: „Szeghalom szülötte”. Pedig mi köze volt neki Szeghalomhoz? Ez az egy, hogy itt született. Édesapja az Önkéntes Tűzoltó Egylet parancsnoka polgári foglalkozásában bőrkárpitos és kocsifényező mesterként kereste kenyerét és Zoli bácsi születése után egy évvel családostól cakompúder Budapestre költözött. Igaz, hogy nagyobb leánytestvérei végül visszaszállingóztak, hiszen a közelben fungált a nagybácsijuk, Lajos bácsi a körösladányi jegyző. De maradjunk Zoli bácsinknál. Az sem rossz, hogy a helyi sajtó felfigyelt a távolba szakadt „hazánkszülöttére”. Történt ez abban a korban, mikor egy lelkileg megkeseredett társadalom önigazolást keresett. Egyre másra pattantak ki az „őshumuszból” a nép soraiból az akkor „őstehetségnek” nevezett alakok, az akkori megasztárok. Csak gondoljunk Hegyesi Jánosra és Jánosi Zoltán lelkészre Füzesgyarmat esetében. Hát ilyen őstehetség volt a mi Zoli bácsink is, csak ő ecsettel, akarom mondani ceruzával pattant elő. Mindazok ellenére, hogy elemi oskolai bizonyítványában a szabadkézi rajz tantárgynál, elégtelen minősítést kapott. Ja, Einstein is megbukott fizikából – és bosszúból fejre állította az egész világot… Tehát, éles szemű és fülű „Azt írja” barátunk is felfedezte őt és protezsálta a nagyközönség felé: „Egy volt szeghalmi illetőségű kárpitos fiának kiállítása Budapesten… Veres Gy. Zoltán jelenleg budapesti fűszerkereskedő segéd, 26 éves fiatalember, gyűjteményes kiállítását. Ez a kereskedő segéd minden előtanulmány nélkül, puszta gyakorlat után festette meg tájképeit, melyekről a fővárosi sajtó is megemlékezett és elismerő kritikával méltatta, sőt neves nevű festők is elismeréssel nyilatkoztak tehetségéről. Egy egész termet töltenek be ennek a jelenleg állástalan fiatalembernek kiállított festményei.” Az élettörténethez tartozik, hogy 1945 után beoskolázták művészünket a „Munkások esti képzőművészeti szemináriumára” ahol – Hm, hogy is mondjam? – a maradék tehetséget is sikerült kiképezni belőle. Na, de a kultúra után, máris itt van egy visszatérő témám – a közlekedés. Mert ugye mi volna, ha nem írogatnék a Hamari sógorról, vagy éppen a motoros által a sínekre tévedt és így elgázolt szerencsétlen tehénről, meg autó által halálra gázolt gyermekről. Ezek mind, mind a haladás szomorú bizonyítékai. A kövesúté és a motorizációé, melynek helyi apostola ugyebár Maróthy Lajos volt. Igen, visszakanyarodom a közlekedéshez. Megint egy tragédia rázta meg Szeghalom kútra járó és médiahabzsoló közönségét. Megint csak az „Azt írjához” fordulva, nem minden célzatosság nélkül. „Molnár Béni motorkerékpárbalesete. Az utóbbi időben oly gyakori motorkerékpárbalesetek ma egy hete, 9-én egy újabb esettel gazdagodtak. A baleset áldozata Molnár Béni a Kárász-uradalom volt titkára, jelenlegi malomellenőr, akinek nagy szerencse lesz, ha nem kerül életébe, vagy testi integritásába ez a szerencsétlenség. A megdöbbentő eset részleteiről a következőket sikerült megtudnunk. Molnár Béni ugy ½ 10 óra tájban motorkerékpárján az állomás felé haladt, hogy a Várady-malomban szokásos ellenőrzését végezze. A gr. Széchenyi utca közepe táján lehetett, mikor észrevette, hogy egy elég népesnek mondható libafalka halad az uttest jobb oldalán, ugy, hogy néhány pillanat mulva közéjük fog rohanni, ha addig kikerülnie nem sikerül. A karambol elkerülése érdekében kikanyarodott a baloldalról az út jobb oldala felé, sőt mivel a libák még jobban szétszéledtek, lekerült teljesen az uttest jobb szélére. Ezalatt szembe egy automobil jött teljes sebességgel, amelyben Mandel István mezőberényi gazdálkodó ült, aki a kocsit maga vezette. … Sajnos a libákkal elfoglalt Béni sem a tülkölést nem hallotta meg, sem az autót nem látta, ugyhogy a karambol néhány pillanat mulva megtörtént. Az autó szélfogója kivágta Molnár Bénit a nyeregből, aki vértől borítva esett az uttestre.” Ezután médiánk sorolja a segítséget nyújtókat, meg hogy Bénit a gyulai közkórházba szállították ahol élet-halál között lebegett. És persze milyen szerencséje volt, hogy kirepült a nyeregből, mert különben ott a helyszínen meghal. Egy hét múlva a sajtodmány, már tényként közli Molnár Béni halálát. Ugyanabban a tudósításban dörgedelmesen veti a községi elöljárók szemére, hogy nem tudnak odahatni, hogy egyes meggondolatlan libatartók megregulázzák kóbor libáikat, hogy azok ne lábatlankodjanak a nagy forgalmú úttesten ilyen tragédiákat okozva. Hát igen. Az akkori nagy forgalom… Talán ha óránként megjelent egy géperejű jármű, a gutaütést hozva szegény házi szárnyasainkra…
Kele József
