1939-es levelezőlap Körösmezőn az orosz (szovjet) és magyar határ sorompójánál készült felvétellel.
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 33.
Tartozunk az igazságnak azzal, ha nem csak a kárpátaljai bevonulásról és a 32. honvéd Határvadász zászlóalj megalakulásáról ejtenénk szót ebben a részben. Aki korábbi részekből emlékszik még az „ínségmunkák” biztosítására, melyekért Tildy Zoltán is többször felemelte szavát a megyegyűléseken (még országgyűlési képviselősége előtt), az azt is tudja, hogy ezek legtöbbször kubikos munkát jelentettek Vagy gát- és csatornaépítést, vagy pedig útépítést. Most ismét a kubikos munka került előtérbe. „Azt írja” barátunk május közepén megjelent lapszámában olvashat egy tudósítás az alábbi címmel: „Sárréti kubikusok a Kárpátalján”. Igen ismét szükség volt a szegény nép fiaira. Most azonban nem kellett politikusainknak kilincselnie sem a megyénél, sem ott fent a magos minisztériumokban, hogy e munkások megfelelő bérezést kaphassanak. Munkájukra az országnak és a honvédelemnek volt immár szükségük, a keresetük is több volt, mint amit itthon kaphattak volna verejtékezésükért. Most a honvédség fizette őket, munkájukat nem uradalmi számadók értékelték, hanem mérnök-katonák és nem maguknak kellett leküzdeniük a nehéz feladatokat, mert ott szorgoskodtak körülöttük a honvédség utász alakulatai. Miért kellettek az alföldi kubikusok a hegyekbe? Az igazság, hogy utat építeni. Történetesen Volocig vezetett vasút (és át a határon) a Fekete-Tisza völgyében, de onnan se jobbra, sem balra használható út (szekércsapáson kívül) semmi. Még a vereckei határátkelőhöz sem, ami egy karnyújtásnyira volt. Innen a legközelebbi határátkelő pedig déli irányban Körösmező volt, de a két hágót nem kötötte össze út. Itt kívánom megjegyezni, hogy közúton Volocra is nehéz volt eljutni. A vonatnak pedig a sínjeit a Tisza-ágon még mindig a Monarchia idején épített gerendahidak tartották. Mindezeken a gondokon igyekeztek segíteni. A voloci Tisza híd, a vonat kerekei alatt ekkor épült, mint ahogy ma is használják a Voloc – Körösmező autóval járható utat, ez utóbbin dolgoztak Szeghalom és a Sárrét fiai. Végül újság barátunk novemberben adott hírt hazatértükröl. De ha már újságunknál tartunk. Kicsit megkésve. Még a húszas évek végén lehetett olvasni, hogy annak szerkesztői székébe Nagy Miklós gimnáziumigazgató Fülöp Károlyt segítette be, hogy minél jobban kivédhesse a gimnázium elleni támadásokat, illetve tájékoztathassa a közönséget az iskola ügyeiről. Fülöp Károly 1934 végéig tett eleget ennek az áldásos feladatának, őt Dr. Ikrich Arnold közjegyző követte, míg végül ezt (és a cenzor) feladatát Dr. Koppányi Kálmán községi főjegyző vette át. Ez utóbbi azonban nem demokratikus alapon nyugodott. Voltak olyan politikai megnyilatkozások országosan a sajtóban, amihez a fensőbbségnek nem fűlött a foga (lett légyen kaszáskeresztes, szociáldemokrata meg hasonlók) és úgy döntött, hogy a helyi lapok tartalmi felügyeletét a közigazgatásra bízza, történetesen a jegyzőkre. Ettől kezdve jegyzője válogatta, hogy milyen lap legyen a lap. Nálunk szerencse volt, hiszen Koppányi főjegyző a korábbi gyakorlatot folytatta. Ha már megemlítettem a gimnáziumot. 1939-ben ismét szeghalmi diákok jutottak el a Felvidékre! Nyári tanulmányi kirándulás keretében diákjaink „villámlátogatást” tettek Kassán, ahol lerótták kegyeletüket második Rákóczi Ferenc sírjánál, majd ismerkedtek a város történelmi nevezetességeivel. Tehát, mint láttuk a fentiekből, az „Ország-gyarapítás” több irányban is segített Szeghalmon. Ugyanakkor okozott is kényelmetlenséget is. Ilyen volt például, hogy a nyár folyamán a Debreceni 6. Dandár parancsnoksága légvédelmi riadó-gyakorlatot rendelt el – a gyakorlat vezetése Szeghalmon állomásozott. Egyes szemtanuk szerint a „parancsnokság” éppen úgy viselkedett, mint nem oly régen a PV-sek hasonló gyakorlatokon (úgy harminc év előtt). Telefon, papír, kávé, szivar (meg bor is sültek), oszt’ „Mindent bele!”. A legrosszabbul megint a népek jártak. A járási levente szakasz, meg a földtulajdonosok. Mert ugye jött a telefon, hogy repülők gyújtó lapokat hajigáltak Cséfányban. No, a leventék, ucu-neki, a legrövidebb úton tömegében rohantak ásóval, tűzcsapóval a mintegy nyolc kilométerre lévő „égő búzatáblához” és bizony lelkiismeretesen szét is csapkodtak a kaszálásra érett búzatáblán. Ott bizony tűz sem lobbanhatott volna később. Azután persze ment a jelentés a vész sikeres elhárításáról telefonon. A szegény gazda pedig vakarhatta a kalap alattit, mikor a komákkal már letárgyalta, hogy melyik nap mennek a táblának. Fogta magát, visszaakasztotta a kaszát a gerendára és másnap betéblábolt Szeghalomra, a parancsnokságra a tenyerét tartva a „keletkezett kár” ellenértékéért. Kapott is egy bont, amivel tovább kutyagolhatott a Községházára… Sokkal jobban jártak a falubéli gazdák, pógárok. Őket kevésbé feszélyezte az elsötitési és éjszakai kijárási tilalom – az csak asszonyt érheti – a Szálló, a Kaszinó, Olvasóegylet, Gazdakör szépen kártya-barlanggá alakult. Elvégre, aki időben nem tudott hazavergődni ebben a szigorú világban, jobb, ha ki sem mozdult, mert a járőröző leventék felírhatták a nevét! Az sem baj, hogy nem volt villanyszolgáltatás. Előkerültek a tizenéve porosodó petró- és acetilén lámpák, meg a gramofonok. Ebben a bezártságban a légó-gyakorlat vezetői is szívesen osztoztak…
Kele József
