INNEN-ONNAN A NEGYVENES ÉVEKBŐL 3.
Még mindig negyven, valójában az erdélyi bevonulás előtti izgalmas idők, akarom mondani hetek, hónapok hangulata érződött mindenütt. Hogy ez semmivel sem legyen enyhébb, „Azt írja” barátunk is szívesen kontrázott rá. Például érdemes egy picinykét felvillantani a „Viharban” címmel megjelent vezércikk egy-két sorát: „Teleki Pál gróf iránymutató beszédében a politikát úgy definiálta, hogy az a nemzet örök fenntartásának és összefogásának gyakorlata s a keresztény politika, amelynek alapja a család, nem lehet egyéni érdekek versenye. A korlátozások, az áldozatok miatt ne panaszkodjunk, mindenkinek meg kell értenie, hogy ezeket a nemeztfenntartási ösztön kívánja így.” Hát szóval, valami ilyesmivel próbáltak lelket önteni – akkor – a kisemberek bizonytalan világába. Azután egy másik cikk, kicsit későbbről. „A Nemzeti Múzeum felhívása – a vasgyűjtőkhöz. …Montgomeryben egy indián asszony egy apró bronzszoborral jelentkezett az átvételi helyen. Kiderült, hogy a szobrocska ősi inka ötvös mű volt és az indián asszony 8600 pengőt kapott az „ócskavasért”. …A Nemzeti Múzeum felhívást intézett a „Fémgyűjtő központokhoz”, amelyben kéri, hogy a mennyiben muzeális értékű tárgy kerülne az átvevő megbízottak elé, úgy azonnal értesítsék a Magyar Nemzeti Múzeumot, hogy a talált tárgyat megfelelő értékért a szabályoknak megfelelően átvehesse.” Ah! És ez az optimizmus nyolcvan esztendeje. És még csodálkozunk, hogy a népek a rígisíget inkább magángyűjtőknek, meg ha bronz akkor másnak kótyavetyélik el. Kinek van ugyebár kedve alamizsnáért toporogni, a bizonytalanra, mely még a törvényességet is megpendíti… Pedig magam tudom, hogy mennyi tárgy került elő a vasgyűjtések folyamán és végül az átvevő (Emlékeznek még Garagulyra?) ingyen segítette be a múzeumunkba. Igaz, nem ősi szobrokról volt szó, de több száz tárgy úszta így meg a megsemmisülés, korának megsemmisülésének tragédiáját. A cikk a továbbiakban kitért a vasgyűjtés katonai-stratégiai fontosságára is, mint a hazai fejlődő nehézipar nélkülözhetetlen nyersanyag bázisára. Ezen keresztül e nehéz, vérzivataros időkben, hogy a haza „védelmi képességei” növekedhessenek, az általános takarékosságra szólította fel az olvasókat. Ugye, „A haza minden előtt!”- olvasta ezt Király Miklós is a Berettyó Szabályozó Társulat igazgató-főmérnöke is. Takarékosság! De hogyan is lehet takarékoskodni egy Társulatnál, ahol évtizedes gyakorlata volt a munkáknak? Neki, mint mérnöknek rendszeresen be kellet járnia a szakaszt egészen Bihar Vármegye határáig, ahol végül a szomszédos Újfalu körzete kezdődött, sőt Komádi alá is el kellet mennie, mert vízügyileg a Sebes-Körös is a keze alá lett utalva. Azután még ott vannak a nagy- és kis csatornák, zsilipek, átereszek százai, hogy a hidakról szó se essék. A maga részét hamar letudta azzal, hogy a napi kikocsikázást heti egyre csökkentette le (télvíz idején arányosan csökkent az autóbérlet díja Maróthynál), így nem egy hét alatt járta be a területet, hanem egy hónap alatt… A kiesett ellenőrzést pedig napi telefonos körhívással pótolta. Hogy ez hogyan zajlott valakit érdekelne, az böngésszen bele Csoór István bátyánk a Nap sohase nyugszik című munkájába. De ez csak egy takarékosság! Ott volt még a munkabérek heti kifizetése. Az ám! Mekkora pocséklás, kiesett munkaidő, mikor a soktucatnyi gátőr, gépkezelő Szombaton egyszerre otthagyva munkahelyét bekarikázik Szeghalomra, jogos (vagy meg nem szolgált) béréért?! Hogy is ne! Majd a pénztáros Szombat reggel elindul és körbejárva a gátőröket és szivattyúkat kiosztja a munkabéreket. De a kocsira (homokfutóra) Szombaton neki van szüksége. Hát, majd Fenyődit a gátőrök viszik ki, egyik a másikig kerékpárral, stafétában! Pompás! No, itt álljunk meg egy pillanatra! Fenyődi, Fenyődi. Azt tudtam, hogy a Társulat pénztárnoka volt, aztán slussz. Később a Társulati jegyzőkönyvből megtudtam, hogy József keresztnévre hallgatott szintén. De egy név, számok sorai nem sokat mondanak egy emberről. Azután mintegy tizenhárom éve olvastam Boromisza Zsolt Álmom Szeghalom visszaemlékezésének kéziratát ahol „Fenyődi bácsi… a Társulat nagypocakú, hatalmas pénztárosa volt. Mindig nála volt a hosszúszárú tajtékpipája, amely olyan öblös volt, hogy egy-egy tömésre legalább csészényi dohány belefért.” Tehát, Fenyődi József jó fél évszázad után életre kelt. De nézzük meg, hogy Király mérnök takarékossági ötlete, hogyan vált be a valóságban. Csoór Pista bátyám így örökítette meg: „Akkor indultak az iskola elől, mikor az iskolások az iskolába. Ilyet még nem láttak a gyerekek! Soknak tátva maradt a szája. Nem mindennapi látvány. Egy vékonydongájú ember bicikli hátulján visz egy dromedárt, akinek a testsúlya vígan veri a száztíz kilót. A sovány ember úgy fújtat, mint a kovács fujtatója. Nyög csüngeti a nyelvét, a kövér meg pipál hátul és tenyerével lapogatja a gurizó ember hátát, mert ráhullott a pipa parazsa.” Így idult a takarékosság első útja. A furcsa pár a hídrámpán gyalogosan jutott fel, majd elvergődtek a Foki hídig. De ekkorra a „sofőr” ki is dölt. A staféta másik menetét vállaló gátőr, még bírta volna, de a kerékpár küllői adták meg magukat félúton a másik váltásig. Ezzel a meggyőző érvvel Király mérnökünk le is tett a haza ilyetén való megmentéséről…
Kele József
