A parasztság hiú meséi - I.

„a parasztság hiú meséi” (Anonymus)

MEGSZÓLAL A MÚLT 1.

Pillantás a 11. század Sárrétjére

Évtizedek óta foglalkoztat, hogy egyszer lehetőség szerint bemutatom a 11. század Sárrétjének történetét, melyre már oly sokan tettek kísérletet, avatott és kevésbé avatott múltkutatók. „A tájaknak is megvan a maguk végzete. A déli Tiszavidék valamikor az ország ama harmadához tartozott, melyet a királyi hercegek birtokoltak, tehát a birodalmi ellenzék szervezkedésének fészke volt.” Írta ezt Féja Géza 1936-ban. Valóban e kor néhány kérdésére kerestem a választ, melyben éppen úgy elfér Szent István munkálkodása, mint a honfoglalás korának száz esztendővel korábbi bomló nemzetségi társadalmának e vidéken konzerválódott társadalmi-szellemi viszonya is. Itt meg is állok egy pillanatra. Csak kicsit kalandozva el a fő témától, mégis innen indítva el azokat a folyamatokat, melyek talán mind a mai napig hatnak vidékünkön. Történt úgy jó tízen évvel ezelőtt, hogy egy Bécsben tanuló magyar diák-társaság hétvégi kikapcsolódásra „haza látogatott” Sopronba. Az időtöltés közben a történelmi városmag hangulata irányította a beszélgetés fonalát a történelem felé. Ugyebár ilyenkor mindenki feleleveníti saját szűkebb pátriárkájának történelem során megtörtént nevesebb eseményeit, igyekezve rálicitálni esetleg a másikra. Mert ugye ott van Eger, Mohács, Buda, Debrecen meg hasonló nevezetesebb színhelyek. Azután jött a kérdés a hallgatásba burkolózó leányzóhoz. Szeghalom? Sárrét? Ott bezzeg nem történt semmi! Ezzel a rövid eszmefuttatással az akkor megtépázott lokálpatrióta érzelmeinek is egy kicsi elégtételt kívánok nyújtani. Ez lehetne az első szál, de nem az. A cím való igazat tartalmaz. 1902-ben Szeghalomra osztották be elemi iskolai református tanítónak az Esztergomban, majd Budapesten diplomázott fiatal tanítót, Szennovitz Gyulát (1876 – 1963) aki már 1903-ban „Szeghalmi”- ként szignálta publikációit. Ekkor már számos szakmunka állott a háta mögött, többek között a Vágvidék mondaköre című rege és mondagyűjtemény. Mi sem természetesebb, hogy az új helyén, a Sárrét fővárosának környékén is igyekezett hasonló történelmi eseményekhez kötődő legendát sejtető történeteket felgyűjteni idős pásztoroktól és az ő korában még gyakorló pákászoktól, legyezni. Így gyűjtötte a Várhelyre, vagy éppen a Sebes-Körösre vonatkozómeséket, történeteket. E munka tárgyát érinti, sőt adja éppen a Sebes-Körös regéje. Itt most Szeghalmy erősen szecessziós változatát lehet olvasni a Szeghalom-Vidéki Hírlap 1903. március 29. számából: „Sebes-Körös regéje. A rege mintegy 700 évre nyúlik vissza, amikor Zedulárd romjain ott állt Zugtelök. a mai Várhely. A vár ura a Smaragd nemzetségbeli Péter volt. A nádrengetegben szívesen vadászott a földesúr egyetlen fia. András. Az egyik alkalommal a hajtók egy nagy agancsú szarvast riasztottak fel, mely éppen András rejtekhelye felé iramodott. Az úrfi azonban csak megsebezte nyilával a vadat, mely vérezve menekült a Jószás (Körös) irányába. András a partig követte a véres nyomot, majd a vízbe vetette magát, s átúszott a túlpartra. Keresgélés közben egy kunyhóra bukkant, ahol egy csodálatosan szép leány éppen a szarvas sebét kötözgette. A leány első tekintetre felismerte a rettegett várúr fiát. A leány Chorcha erdőpásztor Anikó nevű leánya volt. akinek a várúr megtiltotta, hogy a vár környékén mutatkozzék. Kérlelte az úrfit, hogy távozzon tőlük, mert az úr haragja földönfutókká teszi őket. András azonban szerelmet vallott és hűséget ígért, ha a leány is úgy akarja. A földesúr ez alatt mindenütt kerestette fiát. de sehol nem találták. Végül eszébe jutott, hogy van egy hely. ahol még nem keresték. Hirtelen haragjában tombolva, lován vágtatott az erdőkerülő kalyibája felé. András kézen fogva vezette a leányt az apja elé, aki fenyegetőzve próbálta jobb belátásra bírni a fiát. Mindhiába! Az apa iszonyú haragjában mindkettőnek életét vette. A fiát elvitette, a leányt otthagyta. Később az apa megbánta tettét és átkozta önmagát. Majd amikor a Jószáson (Körös) csónakkal átkeltek, hirtelen nagy vihar támadt és a folyóba vesztek mindahányan. Azóta több évszázad telt el, de még ma is, csendes éjszakákon, mikor a telihold fénye ott táncol a Sebes-Körös csobogó habjain, hosszú fényhidat von a sötétlő partok között: – egy hófehér lepelbe burkolt leány lebeg a fényhíd fölött. Anikó. Chorcha erdőpásztor leánya. Bele-bele merül a vízbe, leszáll a víz alatti sírban nyugvó kedveséhez. S mikor a hajnal első sugarai megaranyozzák a felhőfodrok széleit, keserves sírással száll föl a víz színére, ott lebeg még egy ideig, aztán eltűnik, mint a köd. a pára…”

A monda második közlésére Miklya Jenő helytörténet kutató, múzeumvezető vállalkozott az 1979-ben megjelent Szeghalom tanulmánykötetben. Ebben leszögezi, hogy a hallott történet valószínűleg egyszerűbb volt, de amit Szeghalmy* hozzá tett az jobban megközelítette a történelmi hűséget. Hiszen a Smaragd nevű francia család valóban létezett, itt Haan Lajosra, Karácsonyi Jánosra és Györffy György munkáira hivatkozott, igaz a kiegészítésből kifelejtette, hogy a Smaragd nem, a 12 – 13. század fordulóján volt ura a Sárrét néhány településének (Szeghalom és Csökmő). Arra jól tapintott, hogy Péter comes – Haán esetében tévesen Péter gróf, a nadányi család őse és Békés vármegye első ispánja – mint létező személy 1067-ben adományozta Szeghalmot (praedium scegholm) az általa alapított Százd monostorának (Ma Tiszakeszi határában Százd sziget.). A mondában szereplő helynevek esetében a Tekerő-ér és a Zugtelök kivételével a többi helynév költött név, semmi köze a szlávsághoz. Ez utóbbinál kívánom megjegyezni, hogy mikor 1339-ben Károly Róbert Szeghalmon a Smaragd nemből származó Veér Miklósnál megszállott, két oklevelet is kiadott. Ahogy azt Karácsonyi írta az egyiket Szeghalmon, egy nappal később pedig Ughalmon… Ehhez én részemről kihangsúlyoznám, hogy Karácsonyi a Zegholm és (Z)ugholm helyneveket külön értelmezte és ezt a nyomdokain haladva Szeghalmy Gyula és Miklya Jenő is hűen követte. Senkinek nem tűnt fel, hogy a királyi küldöttség „másnap” ismét megpihent egy olyan helyen, melyet Szeghalom környékén sem az írott források, sem a régészet nem tudott azóta sem felmutatni, kivéve ezt az egyetlen oklevelet és olvasóját. Arról már szó se essen, hogy az idegen ajkú tollforgatók részére sokszor mindegy volt, hogy Zeg-, vagy Zug- előtag hangzott e el éppen. De tovább lépve. Zugtelök helyén a Várhelynek nevezett határrész ismét egy érdekes dolgot vet fel. Várhelyhez már eleve egy „kettős” történeti monda fűződik. Most erre külön nem térek rá. A lényeg, hogy Szeghalmy Gyula 1936-ban a Békésvármegye monográfiában halomként említi meg, melyet 1929-ben széthordtak, ahol ő vaskarikát és kardtöredéket figyelt meg. Ebből eredően késő népvándorlás kori, vagy középkori földvárként határozta meg a helyet. Mivel Szeghalom Várhely határrészén a régészeti terepbejárás semmi használható eredményt nem hozott, Végül Ecsedy István és munkacsoportja arra a megállapításra jutott, hogy a földvárat az 1783-as katonai felmérés „Kisvárhely sziget” helyén kell keresni (Napjainkban a Kárász Imre emelte erdészlak található ezen a helyen.). A régi földvár meglétét egyre kevésbé vonja kétségbe bárki is. Miklya Jenő előadásaiban már avar hringnek tudta be. A hely, ahol Tass és Szabolcs vezérek át akartak kelni a Körösön, hogy meghódítsák Árpád népének Mén Marót földjét és ebben megakadályozták őket „Szeghalomnál” (értsd Szeghalom mellett) Anonymus szerint – létezett! Nem egy mondai fikció és nem is a törökök idejében kapott fő szerepet, hanem a honfoglalás idején, igaz nem Nagy-Morávia (Mén Marót) esetében, hanem, mint a bolgár gyepü határvára (Hasonlóan Csongrádhoz, mely egy folyótorkolaton kívül két közeli gázlóra is felvigyázott.). Ez utóbbit nem oly régen Koncz István levéltári kutatása derítette ki. „Mindezek fényében még érdekesebbé válik Várhely története. Elképzelhető, hogy Anonymus, Rogerius és Kézai Simon is olvasták a magyar „Ősgesztát” vagy utalásokat a bajor és száz 892-893-as kém- és tanácsadói jelentésekre, amelyeket a Mén Marót segítségére küldött fürkészek latinul tudó szerzetes segítőik jegyeztek fel. A regensburgi fejedelmi levéltárban fellelt töredékek megemlítik a Castrum Crisicumot támadó Tass és Szabolcs, majd Töhötöm seregeit.” A rege kapcsán még két dologra szeretnék kitérni. Az első, hogy Haán Lajos, Karácsonyi János, valamint hű követőjük Szeghalmy Gyula után az új kor szellemének megfelelően számosan próbálták, próbáltuk meg bizonyítani, hogy sem a tatárok 13. századi pusztítása, sem a törökök másfélszáz esztendős uralma, vagy éppen a rácdúlások (E két utóbbi közel két évszázados hadszíntérré változtatták a Sárrétet,), nem pusztították ki a Sárrét tősgyökeres magyar ajkú lakosságát. Csak felvillantva ezeket a szemléleteket. Szűcs Sándor és nyomaiban Miklya Jenő a nádasokba menekült, az ingoványok rejtekében túlélő népességről beszélt, mely pákászattal és rideg állattartással tengette életét, néha, a nagyobb „vészek” között visszatérve, felépítve szegényes viskóikat és templomukat. Molnár Ambrus a középkori személyi helynévanyag (oklevelek, periratok, adóösszeírások) és az újratelepülők rovásadó és a reformátusok anyakönyvi neveinek összevetésével igyekezett a kontinuitást bebizonyítani. Jelen sorok írója a települések gazdasági erejének elemzésével igyekezett mindezt alátámasztani, míg Koncz István mindehhez a legutóbbi idők genetikai kutatásai eredményeinek, számbavételével és elemzésével járult hozzá. Évtizedek, bár sok hasznos adatot, információt és összefüggést feltáró aprólékos munkája nem volt hiábavaló, segített a Sárrét évszázados, évezredes múltját egészebbé, élőbbé tenni. Miközben a nép ezt mindig is tudta, hiszen az újra megült falvakban esténként, a szövétnek lángjánál, vagy rétségben, porongokon az éppen csak pislákoló pásztortűz világánál el-elhangzott az a történet Anikó és András szerelméről, a magára maradt Chorcha (Írjuk ki! Horka, hagy harka) történetéről. A Sebes-Körös regéje az újkorban háromszáz éve hirdeti a sárréti magyar nép állandó ittlétét, a nép folytonosságát, nem csak génjeiben, hiszen e történetet nagyapák mesélték unokáknak, hanem szellemiségében is, mert őskultúrája (igaz a táj változatlansága folytán) egészen az 1850-es évekig töretlen maradt. „Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn; ha ez utóbbi megszakad, illetve ha a kommunikációban közvetített valóság vonatkozási keretei változást szenvednek vagy akár elenyésznek, a következmény: felejtés.”… „Az emlékezés alakzatai megkívánják, hogy egy bizonyos térbeli hely kapcsán öltsenek alakot, és meghatározott időponthoz kötődjék a felidézésük, vagyis hogy tér és idő tekintetében konkrétak legyenek, ha nem is okvetlenül földrajzi vagy történeti értelemben. Az emlékezés tartalmai egyrészt ősrégi vagy kiemelkedő eseményekbe kapaszkodásuk, másrészt a viszonyuló emlékezés periodikus ritmusa miatt időállók.” Talán még annyit a regével kapcsolatban, hogy az államalapítás közel két évszázados eseménysorában semmi nem okozott oly nagy törést a magyar, a sárréti nép, a tömegek életében, mint az ősmagyar – már felbomlott – korból öröklött gazdasági és társadalmi sémák egy új teljesen eltérő gazdasági és társadalmi, ezen keresztül szellemi miliőbe való betagozódás folyamata.

Kele József