A parasztság hiú meséi - IV.

„a parasztság hiú meséi” (Anonymus)

MEGSZÓLAL A MÚLT 4.

Pillantás a 11. század Sárrétjére

A monda valóban nagyhatalmú Péter ura után a másik idősebb (kor és rang) szereplőre, Chorcha erdőpásztorra térjünk át részletesebben. Ma már régen túlhaladott álláspont, hogy a horka a szkíta mintát követve a segédhadak (csatlakozott népek) vezére volt csatában. A bizánci feljegyzésekből tisztán kitűnik, hogy – mint maga Bulcsú is – a magyar törzsszövetség harmadik legnagyobb hadi és bírói méltóságát jelöli a megnevezés. Mint a regéből is kitetszik, „erdőpásztor”, vagyis erdőnyi, itt rengeteg értelemben, nép „felügyelője” és irányítója. Az utóbbi nézetek szerint ez az irányítói (hadi) szerepe felülemelkedett a törzsi vezetők szintjén, és két-három törzs hadereje felett rendelkezett a nagyfejedelem és a fejedelemség érdekében. Erre a nép emlékezett! Személyét illetően a történelemtudomány, a krónikaíróink és a népi emlékezet egyaránt Vatában határozta meg. Szinte sajnálatot érzek e jelentős társadalmi, közszerepet vivő személy iránt. Mert akármikor felbukkan a neve, mindenki csak befeketíteni igyekezett, kezdve ezt a szépemlékű Gellért püspökkel, legutóbbi évtizedekben Kristó Gyulával, aki bár hangsúlyozza nemzetségfői, sőt sejteti törzsfői rangját, de valószínűsíti, hogy mindez betelepedő besenyőként illeti meg! „Ez pedig azt jelenti, hogy a besenyők Bota vezette Csaban törzse a 889-et követő évtizedekben a Keleti Kárpátok bércei mögül nyugatra húzódott. Feltesszük: nem elképzelhetetlen, hogy ugyanez a besenyő etnikumú törzs továbbfolytatván migrációját, belekerült a 950-es évek halványan kitapintható magyarországi belső törzsi migrációjába (a Gyula-törzsrész erdélyi „honfoglalása”), s ennek hullámverése révén — vagy talán valamivel később, István idejében — eljuthatott 11. század közepi szállásterületére, a Sárrét vidékére, Vata területére. Ha fenti gondolatmenetünk, melyet magunk sem tekintünk minden oldalról kielégítően bizonyítottnak, megállja helyét, akkor nemcsak Vata és népe jelentős részének besenyő eredetére hívtuk fel a figyelmet, hanem sikerült fényt deríteni a 10—11. század kevéssé ismert belső migrációs folyamatára is”. De a „szerecsenfestés” tovább megy Uhrman Iván dolgozatában, aki nem csak Békés várát vette el Vatától, hanem még katonai (várjobbágyi) minőségét is, egyszerű háznépnek lefokozva, mintegy első parasztvezért kreálva belőle. „A várak, megyék élén állóknak kijáró ispán (comes) címet, mellyel a krónikában igen gyakran találkozunk, Vata neve mellett nem találjuk. A de castro meghatározás a krónika szövegében hapax legomenon. Oklevelek tanúsága szerint viszont személyeknek várral való meghatározása leginkább várjobbágyok (iobagiones castri) esetében jellemző. Fehértói csak a Vata név kapcsán négy példát vonultat fel erre, ezek közül az egyik ráadásuléppen Békés várához kötődik – de 1295-ből. Így logikusnak látszik, hogy az1046-os Vata de castro jelölését is úgy értelmezzük: valamelyik korabeli vár milesei közül származott. Ha ezt figyelembe vesszük, úgy elesik az a kényszer, hogy az említett várat a királyi hatalomtól minél messzebb, valahol Délkelet-Magyarországon keressük. S ha mégis Bunyitay nyomán akarnánk a helynevet azonosítani, érdemesebb lenne alternatív, szövegjavítást nem igénylő ötletére figyelni: a Belus=Bél megfeleltetésre. Ez esetben logikusan kínálkozna Bakonybél, ahol korábban, még csanádi püspöksége előtt Szent Gellért hét évet töltött remeteként. (Igaz, Bakonybélben castrumról nem tudunk, csak curiáról. Mivel azonban a castrum szó 1150 előtt oklevélben nem fordul elő, s így a krónika szövegébe is ennél később illesztették, kérdés, hogy indokoltan szúrták-e be oda). Ha tévesztés történt, úgy Vata még csak nem is várbeli katona, csupán az udvarnép tagja lehetett.” Magyar, vagy besenyő? A tízedik században és a tizenegyedik század első évtizedeiben a történelmi Békés megye területén két nemzetséget találhat a kutató. Ez pedig a Borsa nem és a Csolt nem. Jelent írás tárgya szempontjából a Borsa (vagy Barsa) nemzetséget figyelmen kívül hagyjuk, ők a Túr/Berettyó és az Ér vidékén telepedtek meg. A Csolt nemzetség azonban (Itt a „túlélő” Ábránffyak birtoktestei is figyelembe véve a későbbi (jóval későbbi!) Békés megye fennmaradó részét bírta. Ennek természetes középpontja békés, hol a két körös összefolyása, vagy épp zabolázatlan kanyarulatai ideális helyt teremtettek egy nemzetségi központ udvarházának létrehozásához. Témánkhoz szorosan kötődik, hogy ezt a viszonylag nagy kiterjedésű (A kor stílusát ismerve másfél-két hektáros várat még nem találta meg a régészet.) nemzetségfői, majd ispáni várat mind a mai napig homály fedi. Ha már ispáni várat említettem. Nem hiába hívtam fel a figyelmet István király „kiházasított” hadvezéréra Bech-re. Történetesen ő kellett, hogy Ajtony ellen harcba vezesse a Körösök vidékének népét. Az Ő személyében tisztelhetjük azt a comest, vagy ispánt, akit Szent István a Csoltok nemzetségfői várába ültetett, hogy regulázza meg a vidék, még nem éppen megbízható lakóit, így a Csoltokat is. Ez pedig az erdélyi Gyula (gyula) Prokuj 1003-as leverése utáni időkre tehető. Ilyen „buzdítások után” kerülhetett sor a Csoltok Vésztő-Mágor halmán Csolt falu közelében felépített rotunda fénykorára is. Méretei alapján keresztelő kápolnaként működhetett. Már maga Vata is keresztény hitre tért látszólag, fiát pedig e hit alatt Jánosnak keresztelték! Vagyis oly sokat emlegetett horkánk István király szűkebb-tágabb környezetének azon tagjai közé tartozott, kik a keresztséget látszatra vették fel, úgymond a kényszernek engedelmeskedve. Igazán nem ártott egy hű, királyi embert a közelében tartani. A tízedik századi források (bizánci) Bulcsú horkára hivatkozva jegyzik le, hogy a horka rang örökletes volt. Innen következik, hogy Vata méltóságát örökölte atyjától (még gyermek volt a 11. század elején), de a békési nemzetségi várat már nem, hiszen abban már Bech ispán székelt. Ez persze egy ifjúban mély nyomot hagyott. De lehetett e besenyő? Egyértelműen nem! Egy részről, mert mint nemzetségfő (!) oly helyen kellett volna megtelepednie, hol jelentősebb számú besenyő telepet találunk. Ez azonban a helyneves magyarázatok mesterének Györffy Györgynek sem sikerült, valamint Havassy Péter is csak nyomokban lelt fel ilyeneket. A Csoltok birtokain például egyértelműen bizonyítva eddig Mezőberény, Körösladány és Kernye esetében sikerült (két utóbbi királyi felméréssel, kétszáz évvel később). Ha mégis besenyő lett volna, Endre (I. András) vállalt volna, hogy besenyők vezessék a lényegében magyarok elleni megmozdulást, mely így Péter király malmára hajtotta volna a vizet, így, vagy úgy, de egységbe tömörítette volna mögötte a magyarságot. Mindezek a besenyő Vata ellen szólnak. A fentiekből az is érződik, hogy sem „háznép”, sem pedig várjobbágy nem lehetett. Ha ez fennállott volna, mint közrendű nem maradt volna fent az események mozgatójaként a neve, viszont, mint örökölt rangú horka – ezt pedig már a ménfői csatában vitt szerepe is alátámasztja – a „fél-társadalmirend” hívei szívesen követték, sorsuk jobbra fordulásának reményében. Az elűzött szabadok, az üzbégek főleg. De méltóságát az is bizonyítja, hogy az oligarchák között egyenrangú félként mozgott a Csanádi gyűlésen, illetve szószólója volt a Lengyelországba menő küldöttség „népi” ágának. Csak egy pillanatra álljunk meg. Egyre több helyen olvasható, hogy Oroszországba menekült hercegekhez mentek. Hol volt akkor még Oroszország? A Moszkvai Nagyfejedelemségig Halicson és a Kijevi Fejedelemségen (nem Ukrajnán) keresztül, vezetett volna út! Ezt követően pedig Vata volt az első (A hercegek – András és Levente jóváhagyása után) külsőségeiben „pogánykodni kezdett”. A lázadás gyors sikere pedig megint szavának erejét mutatja. Persze azt is, hogy Szent István államában, milyen vékony máz rakódott csak az ősi szokásokra (A kereszténység nemcsak új adót hozott, de a magánéletig beleszólt az emberek komfort zónájába.), hogy Péter király és szövetségesei ellen milyen gyűlölet halmozódott fel (Például Buda halála, két Péter koncként vetett a lázadók elé). Véleményem szerint a két magyarázat megdönti a két állítást, Vatát illetően. Érdekes módon a lázadást nem leverték, vezérét nem gyilkolták le, hanem András 1047-es megkoronázása után, talán éppen Vata szavára elenyészett. Amilyen rémtörténeteket írtak le a lázadásról, kezdve Gellért és társai legyilkolásán keresztül az egyházat és az adószedőket érintő atrocitásokról, oly kevésbé írnak a megtorlásról. Sehol felnégyelés, sehol egy kerékbetörés, vagy „vasrudakkal csontjait összetörték” megjegyzés. ezt Kristó Gyula is furcsállta, de megkérdőjelezte kortársának, „Itt említjük meg, hogy — sajnos — a Vata-mozgalom bukásáról csak egészen általános, semmitmondó frázisokat tartottak fenn forrásaink (Chron. Hung.comp. saec. XIV., SRH I. 344.). Adat nélküli, de más szempontok miatt is történetietlen HEGEDŰS GÉZA (i. m. 133.) eszmefuttatása: András „hazabocsátotta a győzelmes forradalmár sereget. Vata is hazament birtokára. Az új világban semmiféle hivatalt nem kapott. Talán nem is kért. Talán nem adtak neki. Sajátos példa: egy forradalom vezére volt, és sem előnye, sem hátránya nem származott belőle.” Nem osztjuk NAGY GÉZA (Árpádkori személyneveink…, 54.) véleményét sem, mely szerint Vatánk azonos lenne a tihanyi alapító oklevél comes Votteh-ével, a szászdi oklevél comes Wefa-jával és — a krónikák szerint — Géza hercegnek Salamonnál levő kezesei (Vatha és a váradi püspök) egyikével.” Pedig a történelem ezt az utat jelölte ki Vatának.