Sajnos, a szkíta korról Szeghalmon csak cseréptöredékek maradtak fenn. Szívesebben mutatnék arany, oroszlánfejes karperecet, csodaszarvas veretet, de hát ez van. A népnek is élnie kellett, nem mindenki vezér.
„NEVESÍTETT NÉPEK” NYOMAI SZEGHALMON
Időszámításunk előtt a 8. században ismét új népelem jelent meg a Sárrét vidékén. Róluk, már az írott történelem is tud. A perzsák általában szakáknak nevezték őket, a görögök pedig (és utánuk szabadon mi is) szkítáknak, ami egyébként ebben az értelemben a sztyepp összes nomád állattartó népének összefoglaló neve volt. Hatalmas birodalom urai voltak, mely az Altaj-hegységtől egészen az Al-Dunáig terjedt. Laza törzsszövetségben éltek, mely alkotó népeit a perzsa irodalom négy nagy csoportra osztotta. A mi szempontunkból a „Vízen túliak” és a Szauromaták érdemelnek jelenleg figyelmet. Természetesen a szövetségben még számos népcsoportot találunk. Csak érdekességként, a későbbi besenyő törzsszövetség két-három törzsét, az alánok eleit és a görög források alapján ugorokat (igen, az erdős-sztyepp övezetébe tévedt Dél-Ural vidéki népet, mondhatni előmagyarokat). Persze voltak még. Minden esetre történt, hogy a szauromaták, mai ismereteink szerint a szarmaták elődei függetlenítették magukat a szkíta fennhatóság alól, azokat nyugati irányú mozgásra kényszerítve. A kelet-európai szkítákat – „sok aranyuk van” (Hérodotosz) – Királyi szkítaként emlegették. Mozgásuk során egészen Thrákiáig (Ma Dél-Bulgária), illetve a Dunáig (leletek Sopron, Budapest környékén) jutottak. A kelet-magyarországi megtelepedés nem sok újdonsággal szolgált számukra, hiszen, mint azt az előző részben lehetett olvasni, hasonló kulturális hátterű nép élt itt. Telepeik betagozódtak az itt élők nagycsaládi falvai közé. Leletanyaguk pedig Szeghalom környékén számos helyről került elő. A már sokat emlegetett Szeghalmy Gyula munkája során nem is figyelt komolyabban rájuk, hiszen a cserepek „mázsa szám” kerültek ki az ekék nyomán. Annál inkább lelkesen írt a szomszédos füzesgyarmati Kun-ér leletéről, hiszen ott lószerszámok is előkerültek. Pedig ez a nép, itteni élete több figyelmet érdemelt volna, hiszen évszázadokig meghatározó politikai erőként hatott a Dunától keletre és délre húzódó térségben. Csak érdekességként. E nép nevéhez fűződik például a világtörténelem egyetlen vérmentes, de győztes csatája is. Történt, hogy időszámításunk előtt 513-ban (A perzsa-görög háborúk előtt!) I. Dareiosz perzsa uralkodó szemet vetett a thrákok földjére. Hatalmas serege át is kelt a Boszporuszon, meg is látta a szkíták hatalmas lovasságát, fel is sorakoztatta tevés seregét. Ám, mikor a rohamra került a sor, a lovak a tevéktől, a tevék a lovaktól úgy megrémültek, hogy mindegyik állat az ellenkező irányba iramodott… Ezután a hatalmas sereg (perzsák) nyomon követte a „menekülő” szkítákat, akik úgy vezették, vonták maguk után a perzsa hadat, hogy az sem vizet, sem pedig élelmet nem talált, így kénytelen volt visszavonulni. De, hogy miért beszéltem ennyit a szkíták jelenlétéről? A Dunántúlon a kora vaskor a hallstatti kultúra jegyében bontakozott ki. Nálunk a vas használatát a szkíták honosították meg és terjesztették el. Erdély szívében arany és vasbányák működtek, a végtelen erdők adták a szükséges faszenet. Ezáltal szépen kimúlt a bronzkor (A bronz sámán-csengők, üstök, fibulák – ruhakapocs-tűk – anyagában élt tovább). A „közlekedés forradalmát” is nekik köszönhetjük a Kárpát-medencében. Az addig gyalogos, szekerező, ormótlan nyeregben feszengő útrakelő, megismerte a lószerszámot. A szíjosztó fejhám korongokat, a ló kormányzásában nélkülözhetetlen zablát.
Az időszámítás előtti ötödik században nyugatról egy új nép jelent meg, a Duna folyását követve. Valahol a Duna és Rajna felső folyásánál kialakult vaskori kultúra Le Téne-csoport képviselői (Csak azt nem tudom, hogy az a vidék miért „Közép-Európa”.) jelentek meg. Előbb megálltak a Dunánál, majd évszázad alatt eljutottak a Krím félszigetig, kicsit később pedig megvetették lábukat Kis-Ázsia Galata tartományában. Helyi uralmuk kiterjedt a bronzkori maradvány népekre, szkítákra, sőt az Erdélyben élő szkíta-thrák keverék népre, a dákokra és az Erdélytől délre élő szkíta néptörzsre, a gétákra is.
Röviden, megjelentek a Kelták. A kelta hatalomnak alávetett népek, így szkítáink is nyugodtan éltek tovább. Az idegen uralom nyoma edényművességükben mutatkozott meg legelőször. Az edények a hagyományos szkíta formát követték (kúpos hasú korsók és fazekak, emelt, magas fülű vagy állatfüles csuprok formájában), de immár fazekas korongon készültek! Kidolgozásuk egyenletesebb. A díszítésben továbbra is a hellén világ motívumai a meghatározóak, ami nem csoda, ha tudjuk, hogy a szkíták még Phontuszi a Fekete tenger partvidékén tartózkodásuk idején évszázadokkal előbb élénk kereskedelmet folytattak a görög városállamokkal és gyarmataikkal. Ezt az ízlést hozták magukkal a görög városokban rendfenntartó (testőr) feladatot ellátó, onnan hazatérő harcosok is. A kelták szintén szoros kapcsolatot tartottak fent a görög földdel. Ennek egyik oka a területükön keresztül haladó „Borostyán út”, amelyen a Balti tenger partvidékének kincse Hellász területére jutott. A görög hatás jól érezhető abban a nem teljesen sikeres vállalkozásban is, hogy a kelták megkísérelték bevezetni a pénzforgalmat az általuk ellenőrzött Kárpát-medencei térségben. Elvétve a görög mintára vert ezüstérméik előkerülnek. A kelta falvakban a vezetés, a közrend fenntartása a harcos réteg, néha egyetlen harcos (bíró?), kezében összpontosult. Kétélű, egyenes kardjuk, lándzsáik rendszerint a sírba is elkísérték őket – csontvázas sírjaik viszonylag ritkák, mivel általában a szórt hamvas temetkezést részesítették előnyben. Ez az jelenti, hogy a holttestet a kiásott sír melletti máglyán égették el, majd a hamvakat a gödörbe helyezték, melléjük pedig áldozati edények (útravaló) és fegyverük került. Hitviláguk egyik érdekes eleme, az hogy a fegyvereket, kardokat és lándzsákat összehajtott állapotban tették a sírba, talán, hogy azzal az élőknek ne árthassanak? Ilyen elhajlított lándzsahely került elő Szeghalmon. Cserepes-pusztáról (Már a név is sejtet valamit) 1996-ban egy gyönyörű állapotú kelta bronz lándzsa került elő. A nyújtott fűzfalevél alakú köpűjétől (nyélre húzható nyakrész) a hegyéig középgerinces hegy, az él vonalát kísérő kisebb bordákkal készült. A közel harminc centiméteres penge nyél felőli végén két oldalt áttörést kapott. Ez utóbbi nem lehetett a nyélhez való rögzítés segéd megoldása, mivel ezt a kor technikája már rég meghaladta. A lándzsa, mint említettem fentebb, szertartási eszköz lehetett. Mindkét szálfegyver, ma a Munkácsy Mihály Múzeum raktárát gazdagítja…
Kele József
