Janus Pannonius (Csezmiczei János) fiatal kori ábrázolása 1465-ben a Plautus-kódex egyik miniatúráján. Ő volt az első ember, aki érzékletesen írja le nekünk s sárréti tájat, hogy ne csak térképek és tárgyi leletek alapján képzelegjünk a régi idők világáról.
A SÁRRÉTRŐL KICSIT MÁSKÉPPEN
Egy kicsit elszakadva a történelem szigorú rendjétől az irodalom berkeibe kalandozunk el. Már az előzőrészben voltam bátor és Arany János szavait használtam, mely révén ő megidézte a rettenthetetlen hős alakját. Most az irodalom berkeiben „kalandozunk” Szeghalom környékén. Igaz, hogy a tatárjáráskor „bemerészkedtünk” az erek, nádasok és lápok végtelen világába, hol persze a hős helyiek furfanggal és erővel úrrá lettek a gaz tatáron. Valóban tudunk egyet, s mást a hajdan volt Sárrét rétjeinek és falvainak életéről, melyet őszintén megvallva a régészeti leletek, oklevelek helynevei (személynevek stb.) nyújthatnak nekünk. Jó, a közelebbi évszázadokat meghagyom az etnográfusoknak, ha már népéletről van szó. Bár az előző részben Arany által Nagy Lajos királyunk korába kalandoztunk, belepillantva tájunk urainak szerény hétköznapjaiba, most mégis időben közelebb álló személy, Mátyás király püspökének beszámolóját (versét) vesszük előrébb.
„Szürke súly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét
És sietni Dunánk felé, Urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.
Nem tart vissza folyó, s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, – most hetyke bizalmú, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk. „
Janus Pannonius „Búcsú Váradtól” Címmű versében a téli Sárrét képét örökítette meg számunkra. Mint a versrészletből is látszik, a téli Sárrét sem volt kihalt, hiszen ha nem is ladikkal, de bizony gyalog járta útját a halandó. Itt talán meg is jegyezhetem, hogy nem egy alkalommal az ily gyalogos ember, hamarabb ért dolga után, mint nyáridőn az erek útvesztőiben kacskaringós ladik (vagy inkább bödön hajó)* utakat téve meg. Még hozzá tenném, hogy Janusunk megfeledkezett a nép bölcsességéről, hogy gyorsabban végezzen dolgával, télidőn előkerültek a csontkorcsolyák. Ezek, a marhalábszár csontjából készült (első, szélesebb részén árkot véstek a bőrszíjnak, hátul pedig kifúrták a szíj számára.) alkalmatosságok. Ezeket az eszközöket az őskortól használták, bármely nép is élt itt, a csontkorcsolya a tájhoz tartozott. Emlékeznek még Toldi Miklós „farkas kalandjára”? Hát hol játszódik? Szalontáról (Nagyfalu) Budára mentében át kellett lábalja a Sárrétünket. Még itt illik megjegyezni, hogy Szalonta és Nagyfalu a történészi kutatások szerint nem egy és ugyanazon település. Sőt, több Nagyfalu is létezett, ahol Toldi birtokkal bírt, Biharban és Szabolcsban (ezen megyékben maradt fenn a népemlékezetben legelevenebben históriája). De hát nézzük meg, hogyan látta maga Arany János a mi tájunkat, hiszen még meg sem indult a nagy tájformáló munkák sora.
„Bujdosik az ’éren’,bujdosik a ,nádon’,
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.
És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája,
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.”
A végtelen nádas tavaszon, kép bontakozik ki előttünk, a mű negyedik énekében. Hol persze nem lelik meg Miklóst, György fogdmegjei. Hova menekült az egyszerű földi nép a tatár, a török elől? Nos így festett a Sárrét Arany János korában. De még tartogatok egy idézetet a Sárrétről és ígérem, hogy ily kitérőkkel nem is jövök elő a következőkben.
„Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges királykatonája. Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon: -Hahó! Itt a víz!
S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé. A ló pedig térdig ereszkedett a fűbe, amelynek az alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék.”
Ismerős? Dobó vitézeivel (adószedő útján) az ecsegi, ványai határra tévedt. Gárdonyi persze már nem láthatta a Sárrét teljességét, így a török időkre csak „visszavetíthette” akár Osváth, akár Csánky Dezső munkáit. Minden esetre ő is szép mesét kerekített számunkra a hazafiságról. (Pedig ő tudta akkoriban a legtöbbet a vitéz Dobó István viselt dolgairól)
*A bödön hajó, a Dunántúlon, Balatonnál bodon hajó. Egyetlen hatalmas fatörzsből kifaragott, vésett hajótest, általában nyolc-öt méter hosszú. A ladik, csak a 18. században szorította ki, majd a 19. században a dereglyék vették át a szerepét.
Kele József
