SZEGHALOM TÖRTÉNETE 20. rész

SZEGHALOM A 15. SZÁZADBAN 2.

A 15. század második fele már csak azért is figyelmet érdemel, mert a Csáky család jóvoltából Szeghalom mezővárosi rangra emelkedett. Persze nem kell azt hinni, hogy népesség száma okán, hiszen az akkori magyarországi városok sem voltak sokkal népesebbek öt-tízezer főnél. Abban sem bízhat senki, hogy az ország ezen részén futó utak központjaként és egyházi főhelyként érdemelte ki ezt a megtisztelő címet. Vagy épp a Csákyak, ezáltal jobb életet kívántak esetleg jobbágyaiknak. Ráadásul az urak azzal sem fárasztották magukat, hogy iparosokat telepítsenek erre a maláriás vidékre. Sokkal prózaiabb tény húzódott meg a dolog mögött. Egyszerűen nagyobb bevételre számítottak! Korábbi monográfusaink fordításában egy későbbi vizsgálatra hivatkozva közlik, hogy: „A kiküldöttek megállapították, hogy a Csákyak semmi féle hidat nem tartanak fent, hanem Csökmő felé a Nagyéren keresztül valami töltésen bonyolítják a forgalmat, amiért vámszedés nem illeti őket.”. No, semmi baj, hiszen fél évszázadig mégis szép summára tettek szert. Történetesen gyalog ember után egy, lovas után kettő, üres szekér után négy és tele szekér után nyolc dénár ütötte a markukat. Hol állot ez a töltés? Ha valaki a 47-es főúton Csökmő irányába halad, a Pusztacsárda előtt az út két oldalán egy mélyebb, lapályosabb részen visz az útja keresztül… Hát az az ominózus vámszedői jogot formáló „Nagy-ér”, későbbet pedig már Kereszt érként vonult be a történelembe. De, hogy még egy csavar legyen a dologban, nem újólag épített töltésről van szó, hanem – ha valaki korábbi olvasatból emlékszik még – egyszerűen újrahányatták, reparáltatták jobbágyaikkal a rómaiak által a szarmatákkal építetett Ördög-árka gátját. Azt tudjuk, hogy a bizottság 1520-ban tekintette meg ezt a művet… De mikor nyerte Szeghalom el a városi rangot? Haán és karácsonyi (meg utánuk Szeghalmy is) egyértelműen Csáky Gábor életében. Csakhogy Nagy Iván szerint Szeghalomnak a múltjában két Csáky Gábor is főszerephez jutott. Minket az idősebbik érdekel inkább, aki kiagyalója lehetett ennek a nagyszerű ötletnek. Mint ilyen ember, nagy helyismerettel rendelkezett, más szóval ő itt élt Szeghalmon a Veérek ősi udvarházában! Ebből a szempontból pedig egyértelműen ő vállalta önzetlenül a családi grémium előtt, hogy gondoskodik az adó beszedéséről. Mily’ nagylelkű! Persze ennek a „mezővárosdi” ötletnek meg is kellett valósulnia. Hát erre jön jól egy öcs, a megfelelő pozícióban. (Remélem nem mondtam újat?) Hát elő Mihállyal, ki a királynál „a tányért váltja”. Mihály Mátyás király hű embereként amúgy is nagy adományokban részesült, hát megtoldotta az adománylevelet (szentesítése előtt) ezzel a csekélységgel… A mikorra pedig egyszerű a válasz. Gábor 1488-ban elhalálozott, Mihályt pedig 1483-ban említik oklevelek (tehát Szeghalom 1483-ban lett mezőváros). Egy év híján igaza lett Miklya Jenő bátyánknak, mikor 1984. január 4-én a Tájmúzeum elnyerésekor kijelentette, hogy:”ötszáz év után ismét város lett Szeghalom”. Soha nem olvasott ebben a témában mélyebbre, de ráhibádzott!

De, hogy e jó reményű Csákyak milyen odaadóan védték jobbágyaik érdekeit (Etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk – mondta állítólag Mária Terézia), jól példázza, hogy nem a saját jobbágyaikat rabolták ki, verték agyon meg hasonló esetek, hanem, mint már írtam a másét, nem nézve sem Istent sem embert. Például a Károly faluban érdekelt Csáky Ferenc jobbágyai uruk biztatására 1481-ben a déli szomszédok, Balkány és Cséfán falvak jobbágyaitól százötven szarvasmarhát hajtottak el, melyek persze bekerültek a kereskedelem átláthatatlan körforgásába. A sértettek panaszára Ferencet a királyi tábla elé idézték, hogy felelősségre vonják. És nem történt semmi! Az ügy szépen elaludt. Persze néha nem árt egy öcs jó pozícióban. De ez nem egyedi eset! Mihály, kinek úgy látszik, hogy fejébe szállt a dicsőség, 1492-ben (ugye Dobzse László friss idejében) nyár derekán jobbágyaival rácsapott a birtokos társ, a Váradi káptalan jobbágyaira és mind őket, mind a kazalba rakott gabonát (a panasz szerint százötven kepe gabonát) elragadta és Keresszeg várába szállítatta. Hogy nyom és tanú ne maradjon a káptalan jobbágyait (mind szeghalmiak!) A vár közelében lévő hídról a Körösbe ölette. Ismerős? A Veérek beérték a Korhány folyócskával (érrel)… Ez valami eddigelé nem ismert népszokás lehetett akkortájban… Szó se róla, egyházi nyomásra Mihályt is beidézték a királyi tábla elé, de sem vagyonvesztés, sem bírságkiszabás. Semmi! Egyszerűen megúszta… (Milyen jó, az ekkor már holt Mátyás királyra hivatkozni?!)

Persze nemcsak ők bántalmaztak, körömszakadtáig óvták birtokaikat (külön-külön portáikat egy helységen belül is). Két egyszerű eset is bizonyság erre. Testvérük, Csáky Magdolna férjezett Perényi Jánosné megözvegyülvén kérte testvéreit a leánynegyed biztosítására, hogy meg tudjon élni. Hát lett erre ribillió a családon belül. Végül Mátyás király tett pontot a vitára. Ezután 1896-ben Bökény Benedek fordult a királyhoz 1496-ban, hogy Csáky Benedek és Mihály birtokaiból foglalják le Túri Imre, Túri Gergely és Botos Illés portáit, szintén leánynegyed címén… Ez utóbbi azért érdemel figyelmet, mert az eddig terjesztett hiedelemmel  ellentétben, hogy Hódos Mihály az első ismert jobbágya Szeghalomnak („Csáky Demeter szeghalmi jobbágya”) őket, hármójukat illeti az elsőség joga. Mondjuk annyiból szerencsés, hogy eleink Hódos Mihályról utcát neveztek el, hogy e „jobbágy” neve beépült a köztudatba, sőt a Rákosi és Kádár időket is átvészelte. Mert ki is volt ő? Demeter gróf helyi tiszttartója (hű embere), aki mint a legtöbb porta felügyelője, a falu közigazgatási feje is volt egyben (Rákosi fogalmazásban:” Népnyomorító, vérszívó, reakció talpnyalója kulák” – Hű, ezt sikerült…), de az ő nevét a valóságban csak négy évtizeddel később, egy másik évszázadban írták le egy határjárás kapcsán…

                                                                                                       Kele József