Szeghalom története 28. rész

 

Harruckern János György báró, birodalmi lovag, királyi tanácsnok (vagy ahogyan Bécsben, a háta mögött hívták: „Kifli Báró”) Békés Vármegye korlátlan ura 1722-től, majd 1732-től főispán. Csak azért, hogy lássuk, ki nézte végig Török Mária tűzhalálát…

MOZGALMAS ÉVTIZEDEK

Ha nem lett volna elég az 1724-es esztendő a szeghalmiak számára, úgy érdemes belepillantanunk a következő néhány év eseményeibe. De előbb lássuk, hogy hogyan próbáltak meg boldogulni a frissiben felépített falu lakosai. Máris itt vannak a megélhetés gondjai. Mind a mai napig tartja magát az a nézet, hogy a földművesek mindössze százhúsz hold földet vettek művelés alá (1715-ös hivatkozás!). Akik ezt leírják, ugyancsak nem nézhettek utána más szakterületek ide vonatkozó adatainak, olyanoknak, mint gazdálkodási mutatók és hasonlók. (Most ne nevesítsünk.) Azt persze leírta a múlt kőszívű adórovója, hogy mennyi jószág (közöttük igásökrök) állnak a falu rendelkezésére, meg azt is más feljegyzések, hogy kevéske taksáért művelésbe vonták a hajdani Balkány, Cséfány, Peterd, Torda falvak határát. Mi máris több szárazulatot, kaszáló rétet jelentett. Ehhez társult, hogy az első foglalók és a betelepülők (adószinten) egy teljes jobbágytelket (sessio) foglaltak el, mely csak később osztódott fél, negyed és nyolcad telekre. A jobbágytelek fogalmába ekkor a szántó és a kaszáló tartozott bele, ami hatvan hold földet jelentett (magyar hold!), mai mértékben huszonhat hektárt, minek általában kétharmada volt szántó, az egy év alatt egy ekével megművelhető föld nagysága alapján. Ha a migrációt (de szép magyar szó!) figyeljük az 1720-as években átlagosan száz család tartózkodott Szeghalmon. A művelésben a búza volt a meghatározó gabonaféle a maga ötven százalékos arányával (őszi és tavaszi vetés), majd a rozs (szintén kenyérgabona!) és végül a többi (köles, len satöbbi) következett. Együttesen, a szántott föld mérete legalább hatszáz-nyolcszáz holdra rúgott. Az új birtokosnak hamar „elment a kedve” attól, hogy kilencedet természetben hajtsa be, illetve ezt megőrizve (már csak azét sem, mert az év nagy részében Bécsben, vagy jobb fürdőhelyen tartózkodott), a terményt pénzzé tétette (vásárokon túladott rajtuk) és az összegét kérte. Főként vonatkozott ez a nyugati mintát követő kereskedő-gyártó szemléletű Harruckernekre, kik hadiszállítói voltak a császári ármádiának. Hamar meghonosodott, hogy a falvak némi „ajándék” mellett (a szomszédos Füzesgyarmat irattárában fennmaradt egyezséglevélben olvasható „kétszáz tekenősbékát”) a községek egyben fizették az éves adót, úgynevezett „taksás falvak” mintájára. A terményadó mellett a falu (bor kilenced helyett) „árendálta” a korcsmáltatási és a malomjogot is. Megkötés volt azonban továbbra is az ingyen robot. (A papi – egyházi – tizedet felváltotta a lelkészi javadalom, a fizetés) De hol van akkor a mozgalmas évtized? Már kezdődött is. Az állami, főúri terhek mellett ott nehezedett a kálvinista népességre (és a rácz, román stb) az osztrák rekatolizálási kísérlet, mely engedte ugyan a nem katolikusok számára vallásuk gyakorlását, de kötelezővé tette a katolikus ünnepek megtartását. Ez máris (a Vasárnapokon kívül) negyvenöt napot vont el a munkától. Azután következett, hogy 1718 után a Maros menti rác határőrkerületet felszámolták, az itt megragadt rácokat katolikus hitgyakorlásra és paraszti szolgáltatásra kényszerítették a korábbi katonai kiváltságukat megvonva. Ez elégedetlenséget váltott ki a fegyverhez és nem ekéhez idomult, továbbá ortodox görögkeleti katolikus és nem utolsó sorban biztos (?) császári fizetésből élő szerbek soraiban. Morgolódásuk végül eljutott a legtekintélyesebb rác kapitányhoz, Szegedinác Jovánovics Péróhoz is, Lippa várának „hirtelen nyugdíjazott” kapitányához. Az öreg, születvén 1655-ben vezére, névadója lett a mozgalomnak. (Az a Péró, aki a Rákóczi harcok idején oly boldogan gyilkolászta a bihari, békési Sárrét lakóit, égette fel falvaikat) Időlegesen megnyerte az ügynek néhány kapitány társát (Gyula, Arad). Magyar részről a katolizálás és magas adók miatt előbb Békésszentandrás népe csatlakozott hozzájuk, majd mind többen, még értelmiségiek is (!) mozgalmához. Szeghalomról tizennégyen (most itt ne soroljam fel) mentek el „kuruckodni”. A felkelést az robbantotta ki, hogy 1734-ben teleltetésre Békés megyébe rendelték a Károlyi-huszárokat, annak a Károlyi Sándornak a huszárezredét, ki Rákóczi generálisaként ostromolta Gyula és Nagyvárad erősségeit, ki 1711-ben a majtényi síkon letette a fegyvert a labancok előtt(!). Az ezredet Károlyi Ferenc vezetésével szétosztották a megye, így a Sárrét falvaiba (egy hadnagyuk Füzesgyarmaton telepedett). Szeghalomra egy őrmester jutott szakaszával. Az ezredet nem csak teleltetni kellett, lovat, embert porciózni (mindenütt a lovat is el kellett tartani, akkor is ha nem volt – utóbbi esetben pénzzel). Itt csak azt jegyezzük meg, hogy az egész huszárezredben három ló volt! A községek panaszleveleiből tudjuk, hogy a „vitézek” bizony nem csak az ellátmányból éltek, hanem bőven megdézsmálták a falvak borkészletét és odakaptak a fehérnéphez is. Tavaszra ebből egy Rákóczi-nosztalgia ribillió kerekedett. A nép odacsapott, pontosabban akart csapni, de a Pérótól elfordult rác kapitányok Erdőhegynél ráütöttek a gyülekező „kurucokra” és bizony csúnya munkát végeztek. Pérót és a szentandrási vezéreket kivégezték és felnégyelték (Péró a hadi eseményekben, ekkor már fogoly lévén részt sem vett). A császári udvar ettől vérszemet kapott és üldözni kezdte a nem katolikus hitűeket. A szitavirág életű kuruckodásból mindössze négy szeghalmi jutott haza, a többi ott maradt az erdőhegyi csatában. Hogy ez nem küzdelmes évtized? Hát tessék! 1738, 1739-es esztendőben pestis tombolt a vidéken, melynek több mint hatszáz szeghalmi esett áldozatul, a falu népességének majdnem fele.

Harruckern főispánsága alatt azért megkezdődött a békés fejlődés, mely egészen 1848-ig töretlenül tartott. Az első, amit megemlíthetek, hogy Újvárosi Benedek lelkész felszabadult az iskolai teendők alól, teljes erejével a gyülekezetnek szentelhette életét. Önálló iskolát húztak fel a hívek tanítás céljára (sajnos helyét nem ismerjük), ahol Petri István (szeghalmi születésű!) rektor (rector), együtt tanította a fiúkat és a leányokat, úgymond „teljes műszakban”, hiszen délelőtt is és délután is folyt az oktatás.

                                                                                                  Kele József

Szerző: lezo