Nem hiába került koszorús költőnk, Arany János 1860-as évek beli portréja ide. Az újratelepülés utáni egyik, szinte évtizedig állandósult községi perpatvarok emlékét legszebben ő őrizte meg számunkra
RÉGI JELEKEN VITATKOZÓK
Mintha nem lett volna elég a serény sárréti atyafiaknak az új közigazgatás, az új adózás, vagy éppen a boszorkányperek és Péró mozgalma, igyekeztek még mozgalmasabbá tenni önmaguk számára ezt az időszakot. Mint látni fogjuk, sikerrel. Pedig optimistán előbbet azt írtam, hogy Harruckern János György földesurasága alatt a falvak erre felé nyugodt fejlődésnek indultak. Lehet, hogy tévedtem? Történt, hogy 1852-ben Arany János volt debreceni diáktársánál, Simay Jánosnál töltötte az időt. A két koma esténként a „férfiak szobájában” gyertyafény (bár inkább sápadt mécsvilágnál) mellett üldögélt és estebéd után kényelmesen pöfékelt hosszúszárú tajtékpipából, jó vörösbort kortyolgatva. Ez utóbbit csak azért merem feltételezni, mert Simay, mint nagytekintélyű bíró nem engedhette meg magának, hogy holmi helyi karcossal bolondítsa az akkor már jó nevű költőt. Szóval múlatták az időt és amikor már kifogytak a diákcsínyek és az aktuális országos és helybéli események dolgából, szokásos módon régi történetekre járt a szó. Nem véletlen, hogy hamar visszakalandoztak a táj múltjának száz év előtti eseményeihez. Történetesen 1851-ben Szabó János köröstarcsai nótárius a Magyar Múzeum hasábjain közreadta a tarcsai levelesládában őrzött, népmondával is megtámogatott Körösladánnyal lefojt határper anyagát, mindkét fél szemszögéből megvilágítva azt. Hogy mi közünk nekünk, szeghalmiaknak ehhez a pereskedéshez? Nem sokára kiderül. már tudjuk, hogy a falvak határát az év jó részében víz járta, így igyekeztek minden művelhető szárazulatot eke alá fogni, hol megtermelhettek „némi életet” (búzát). A bitangon hagyott földeket művelés, fokokat halászat, porongokat legeltetés céljából foglalták. Néha ez összezördüléshez vezetett a másként jó szomszéd falvak lakosai között, hol bizony előkerült a fütykös, a kun buzogány is alkalom adtán. Ezért igyekezett mindenki a békés rendezést előnyben részesíteni. Így került a Sárrét ingoványába Almásy Márton táblabíró és jegyzője, hogy igazságot tégyen Körösladány és Köröstarcsa fiai között, a vitás, egyébként jól termő határrész ügyében. Itt kívánatos megjegyezni, hogy a vitatott terület az ősi Sebes-Körös Mihály mola (malom), a Büngösd és Gyács (Gájács) ér közötti terület. A táblabíró uramék négy tanút is meghallgattak, a körösladányiak delegátusát. Érdekesség, hogy mind a négyen Köröstarcsáról telepedtek át Ladányba, ami némi bizalommal duzzaszthatta a tarcsaiak keblét. Hát nem így történt. A jegyzőkönyvből tudjuk, hogy akkori szokás szerint az efféle esküvéseket csizma nélkül, mezítelen talppal a kérdéses földön állva tették. De adjam át a szót a hiteles jegyzőkönyvnek, immáron majd háromszáz év távlatából:
„… Juhos István igaz letett hüti (hite, esküje) után vallja, és levetvén csizmáját (amint az szokás), állvány a Lapály – Laponyagra, állítja, hogy ott laktában régi üdőben úgy élték s bírták s tartották Körözs-ladány és Tartsa között a határt …”
„… A másik tanú, Juhos Mihály ugyanígy vallott…”
„… A harmadik tanú, a körülbelül hatvan éves Márkus János tartsai lakos úgy vall, mint az előző két tanú…”
„… A negyedik tanú, Kiss Ferenc is hasonlóképpen vall…”
No, ebből azután máris látszik, hogy „kilóg a lóláb”. Hogyan lehet az, hogy tarcsai illetőségűek nem haza beszéltek?! Vagy hiába bizonygatták a föld tarcsai illetőségét, melyet a török időkben még az „olajbég” is hitelesnek fogadott el? Egy szó, mint száz, a földterület Ladányé lett. Ebbe azonban nem tudott belenyugodni a tarcsai lelkület. Idővel szép népmondát kerekítettek a történetből (Kicsit megátkozták ebben Márkus Jánost, sőt még félre is keresztelték Andrásnak.), melyben a tekintélyes korú (Nem bíró!) Márkust csalással, hamis tanúzással vádolták meg. Persze a vizsgáló bizottságnak is jutott ebből, hogy hagyták a furfangos vénembert csizmában esküdni. Ugye, hogy nem kell messzire menni egy kis összeesküvés elméletért? Még aznap szintén határt jártak Körösladány és Dévaványa között (Kéthalom irányában), volt Nadányi birtok ügyében. Itt azonban „vesztettek a ladányiak. Már-már lecsihadtak a kedélyek, mikor Ladány újra perre kényszerült, most Szeghalommal. 1730-ban Szeghalom vezetői Dondor János bíró és Dondor József jegyző voltak (a többieken kívül). Az ő eszméjük lett, hogy a kanyargós Sebes-Körös által öntözött, Ladány felőli részen, bő búzaföldeket lehet kialakítani. Csakhogy! Olyan volt ez, hogy „Aki kapja, marja”. Ki szemfülesebb volt a két népség közül és korábban vetette a tavaszit, az is aratott, a másik pedig savanyú orcával szemlélte. Ennek a felemás helyzetnek akarta végét vetni a két Dondor testvér (semmi közigazgatási összeférhetetlenség). Sőt mozgalmuknak megnyerték az egész falut, hogy több és jobb búzatermés lesz állandóan, ha Szeghalom műveli e földet. Utaztak is fűhöz-fához fent (közpénzből), hogy igazukat bizonyítsák. Végül ki is érkezett a magas bizottság, járta a határt és törte a fejét. Bizony a tavaszonta áradó Körös el-elmosta a felhányt határjeleket, hogy azoknak nyoma sem maradt. A Dondor fivérek által felbuzdított, tanúként meghallgatott idős szeghalmiak pedig lelkesen mutatták, hogy hol állott az a határjel, melynek tövében úgy elnáspángolták őket (hogy emlékezzenek a jel helyére). Persze ezt koruk tekintélyével a községük szeretetével tették – csak kicsinyét Ladány felé, úgy pár kilométerrel. Meg is kapta Szeghalom a jól termő földet. Volt is öröm, hasonlóan a „Hamis tanú”-ban leírtaknak megfelelő körítéssel (lakoma, bor, dinom-dánom), de nem sokáig örülhetett a jó nép, mert hamar kiderült, hogy savanyú a szőlő. Történetesen a Dondor fivérek sem voltak éppen szentek, vagy ha igen, akkor hajlott is a kezük. Szép föld, jó föld, egyszer csak a Dondorok birtokába került. (Bár jelent meg írás már a „Hamis tanú igaz története” címen jó nyolcvan év előtt, mégis ez a reális, valós történet.) Hogy mi maradt meg e perből napjainkig? Két, immár nem is keserű szájízzel kimondható határrész neve. Körösladányban Túzokostól északra találjuk „Pereszug”-ot, melynek közvetlen szeghalmi részen a szomszédja „Dondorog”, így az esemény és a főszereplők neve fennmaradt.
Kele József
