Szeghalom története 30. rész

SZEGHALOM A 18. SZÁZAD KÖZEPÉN

Mozgalmas évtizedek szálltak el a sárréti települések felett. Számunkra kevésbé meglepő események, mint az akkor még frissiben alakult vármegye vezetése számára. Jól ismerteti ezt a helyzetet a másfélszáz évvel későbbet írt krónikás: „Békés, Arad, Csongrád megyék, mint valami felfedezésre váró Amerika terült el.” A Helytartó Tanács csak kiküldöttei, később a megyei tisztikar jelentései, adólajstromai alapján értesült a tájról. És még ott voltak a kényelmes szobában tudóskodó földabrosz-firkászok! Rosenfeld például Torontál vármegyét egyszerűen „beírta” Csongrád és Békés megye közé, honnan a Kancellárián valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy könnyebb a közigazgatás, ha a két megyét (mármint Békést és Torontált) összevonják. Ezt roppant talpraesetten reagálta le a békési elöljáróság: „5. punktum Minthogy továbbra is fennáll a szándék, hogy a mindez ideig fel nem fedezett Torontál vármegye Békés megyéhez kapcsoltassék, a követeknek meghagyatik, hogy ezen sehol nem létező vármegyének idekapcsolása ellen erélyesen tiltakozzanak…” (És ezt komolyan vették!) Persze mint láttuk azért „itt nálunk” azért zajlott az élet szépen. Szerencsére megindult Békés vármegye felfedezése. Előbb oly nevek, mint Bél Mátyás nagy tudású ország-monográfiát író tudósunk (helyszűke miatt viszonylag kis terjedelemben tudósít megyénkről, annak is inkább a Hármas-Köröstől délre eső területéről. De legalább ír a Sárrétről. Persze nem egyedül működik. Munkájában segíti az 1734-ben Szarvasra meghívott lelkipásztor, Markovicz Mátyás. De a felfedezést segítette a korban velük együtt dolgozó gyulai rector Petik Ambrus munkássága is. Szóval, hamar kiderült, hogy Torontál vármegye még a közelünkben sincs. Arról is tudomásunk van, hogy valamikor „csak 120 hold” földet műveltek eleink (1720-as adat). Erről ott bővebben írtam. Viszont tíz esztendővel később, hogy lehet, hogy mind gabonatermelésben (búza és árpa – furcsa, de rozs Szeghalom esetében nincs említve) a megye, vezető csoportjába tartozott, és állattartásban pedig jó kétszeresen meghaladta a megyei átlagot. A gabonatermelésből, mint tudjuk, kiszámítható a művelt terület, illetve az eltartandó népesség száma. A gabonahozam alapján közel kétezer holdat (1200 négyszögöl!) műveltek meg, mely a tíz-, tizenöt év előttinek jó kétszerese volt. A szeghalmi lakosok számát ezer-ezerkétszáz főben tudjuk meghatározni. Ez esetben viszont meglepő dologgal találjuk szemben magunkat. A gazdaságokra eső pozsonyi mérővel meghatározott földterület átlagosan a megyében három-, hétszeresére nőtt, ugyanakkor itt a Sárréten általában, és Szeghalom esetében konkrétan stagnált, illetve csökkent! Ez két dologra vezethető vissza. Az egyik, hogy a népesség számának emelkedésével nem tudott arányosan több földet feltörni a lakosság. Itt indult el az a folyamat, mely később a telekelaprózódás révén az életképtelen „nyolcad” telkeket életre hívta. Másik ok – igaz a szomszédos Füzesgyarmattól ellesett példa – a nagymérvű állattartásban keresendő. Füzesgyarmat elöljárói egyértelműen leszögezik, hogy amennyiben a „hetven zsellér” kérését, hogy Bucsa pusztán kapjanak telkeket, teljesítik, hol a község árendáért marháit (rideg!) legeltetni szokta, úgy sem a földesúri járandóságot, sem az adókat, sem pedig a katonatartást vállalni nem tudják. A század közepére jelentős változások mentek végbe. Szeghalom és Körösladány esetében Fás és Károly határát fele-fele arányban megkapták. Ez Szeghalom esetében oda vezetett, hogy a szántó terület szinte azonnal megduplázódott, háromszorozódott! Az 1750-es évekre 3900 hold földet vettek művelés alá (1600 négyszögöl). A falu kinézetéről már oly régen írtam. Ehhez két adatot is tudunk meríteni. Egyik Markovicz Mátyás útikönyvszerű leírása, illetve az 1761-es egyházi kérelem a templom bekerítése tárgyában. Másrészt pedig megyei összeírás, melyben hét szeghalmi belső telek részletes leírása is szerepelt. De menjünk sorjában! Markovic, Gyula, Csaba és Szarvas esetében leírja, hogy a kevés fa miatt a házak fala kívül belül vastagon tapasztott sövény fonat. Ahol pedig vagy szegénység, vagy fa, venyige hiány a fő ok, ott náddal korcolták a gerendák közeit és azt tapasztották. (Mikor végleges katonaságot telepítettek a megyébe a parancsnokság követelte, hogy azon magánházaknál, hol katonákat szállásoltak, „csináltassanak felnyíló ablakokat”. A megye azt válaszolta, hogy nem áll módjában, mert az egész vármegyében nincs oly iparos, ki azt elkészítené.) Tehát volt ablak a nádházakon, melyet Szűcs Sándor oly szépen leírt és rajzolt 1938-ban, csakhogy nem volt nyitható! Markovicz írt a kerítésekről, ólakról is, melyek egybecsengenek a szeghalmi porta-leírással. A hét porta mindegyike bírt kapuval, kettőnek volt az utcára deszkázott fa kerítése, a többi nád, vagy tapasztott garágyát használt. Úgyszintén az épületek. Az istállók és ólak hasonlóan tarka képet mutattak. Kevés épült „törekes vályugtéglábul”. A tetőzet (hivatali házakat is számolva, náddal, vagy sűrű giz-gazzal, esetleg friss gabonaszalmával voltak fedve. Itt figyelte meg Markovicz, hogy a zsuppal fedett tetők borítását nyáron a kemencében égették el, őszön újat raktak… Az ő leírásából és megyei rendeletekből értesülünk arról, hogy volt egy kis szépséghibája a szabad építkezésnek. Mégpedig a nádfalak, nádkerítések nem mindig pévás földdel voltak tapasztva. Megyei rendelet tiltotta az utcai nád, vesszőkerítés trágyával tapasztását. Úgyszintén istállót csak a porta végében szabadott emelni, az utca felől nem. Gondoljunk bele! Egy-egy kiadós nyári zápor után mily illatok terjengőztek a meghitt falusi utcán. Mert bizony Szeghalmon is több utca nyílott, illetve fogta közre a templomot… Az is igaz, hogy az 1718-ban emelt imaház lassan reparációra szorult. „…hogy csaknem minden felől utszákkal környül vétetvén, fából és sárból épített templomunkat, mely tetszős képen mind kívül, mind belül annyira megrepedezett, hogy félő, netalán ha a kártevő barmok hozzá járulnak és dörgölőznek, repedezett falai le ne rohannyanak.” Mit lehet erre mondani? A Vármegye nagylelkűen megengedte, hogy „kártevő barmok” ellen deszkakerítést csináljon a református közösség. A templom tatarozására 1768-ban került sor…

                                                                                                        Kele József