A 18. század még mindig tartogat érdekességet számunkra, mivel tovább élt a török háborúság következtében az ősi természeti gazdálkodás, a réti emberek világa.
A RÉTI EMBEREK…
Hányszor előfordult, hogy kérdéssel rohantak meg a múzeumba látogatók, hogy kik voltak a pákászok. Szűcs Sándor bácsi a Sárrét utolsó krónikása, az 1942-ben napvilágot látott Régi magyar vízivilág, vagy későbbet megjelent A régi Sárrét világa című munkáiban és más köteteiben még meg tudta menteni számunkra egy letűnő kor embereinek életét, hétköznapjait, szellemi kultúráját. Munkájának többsége a végtelen lápok emberének a pákásznak, a pásztornak az életét dolgozza fel. Az utolsó pillanatban. Az etnográfusok oly szívesen írnak a csíkászról, darvászról, a különböző fortélyt bevető halászról, de külön-külön dolgozva fel a tevékenységet! Pákász. Már a név is sejtelmesen cseng. Van, aki az egyik rákfogó eszközből, a pókából eredezteti, van aki a gyékény gubájának (buzogányának) a népi nevéből, a pákából, melyet dunyha, párna huzatba árusítottak, vagy épp tapló helyett tűzgyújtáshoz alkalmaztak… Nos bárhonnan is ered a pákász elnevezés, tény, hogy ők voltak a rét igazi urai. Minden külön felsorolt ténykedést ők folytattak, tehát a darvász, a csikász, a halász, sőt a gyékénykötők és nádvágók réti mézgyűjtők, tojásárusok, gyógyfüvesek is a soraikból kerültek ki, hiszen mindent ő végzett az év első napjától az utolsóig. Minden évszaknak meg voltak a „divatos terményei”, amivel –általában a feleség – felkereste a vásárokat. A természetben gyűjtött termékért általában „hiánycikkeket” (só, textil stb.) szerzett be és vitte magával a rétbe. Fennmaradt a mondás, hogy a pákász, a rét ura mindössze kétszer volt a templomban: „Egyszer lábbal befelé (kereszteléskor) másszor lábbal kifelé (temetéskor)”. Amilyen titokzatos életet élt, oly titokzatos volt maga a Sárrét is. A középkorban jelentős földművelés folyt a tájon, mint azt korábbi település népesség és malomipar összefüggésében már írtam. A török idején a Sárrét ismét sárrét lett. A valamikor tisztán tartott ereket és fokokat lassan eltömte a vízi növényzet, a káka, a nád. De segítették ezt a „pusztulást” a környék várainak, palánkjainak védői is, a csatornák eltömésével, hogy minél nagyobb ingovány védje az erősségeket. Akár fel is sorolhatjuk e gézengúz védőket! Csak meg kell nézni Gyula, Sarkad, Békés, Bajom és Szarvas palánkjainak összeírásait. Egy szó, mint száz, a Sárrét területe majdnem megduplázódott másfélszáz esztendő alatt. A rétben pedig tovább élte életét a nép, alkalmazkodva az új körülményekhez. Nem feltűnő, templomtornyos falvakban, hanem szerény föld-nád kunyhókban szétszóródva a határban, minimális földművelésre szorítkozva. Lisztnek, kenyérnek ott volt a sulyom, a gyékény töve, halat, tojást és gyümölcsöt adott a rét. Azután elmúltak a török portyák, a kuruc és rác összecsapások, de nem mindenki költözött vissza a faluba. Akik visszaköltöztek, de a betevő falatért a rétbe jártak, őszintén nem nagy tehetősséggel és vehemenciával fizették az adókat. Ezért viszont nem volt ritka, hogy a megye poroszlói a vásárokat járva nem ritkán fülön csípték a „naiv” pákászt és munkája gyümölcsét ott helyben lefoglalták, áruba bocsátották, a befolyt pénzt pedig adóhátralékban eltették. Az így kisemmizett pákászt pedig huszonnégy pálcákkal való illetés után – hadd tanuljon! – elengedték. Mondani sem kell, hogy még egy-két ilyen „oktatás után” egy szép napon a pákász falubéli házikója üresen tátongott. A pákász és családja egyszerűen fogta kevéske batyuját és odébb állott. Előfordult, hogy távolabbi, más megyében lévő faluban keresett nyugalmat, de többségük az amúgy is jól ismert rétben lelt tanyára. Hogy mennyire nyüzsgött a nép a rétben! A pákászokon kívül ott voltak a törvényen kívüliek, a kuruc nosztalgiát dédelgetők, valamint a rét kemény emberei a ridegpásztorok, a gulyások, kik szintén a rétben éltek, nevelték fel, óvták a fel-felbukkanó farkasoktól és kísérték a vásárokra a rétben hizlalt címeres ökröket, igaz legtöbbször még alamizsnának is kevés bérért. Mondjuk az ő esetükben hamar kialakult a bizalmatlanság és ellenszenv, pont a kizsákmányolásuk révén az idegenekkel szemben (most ne beszéljünk a németekről!). A kereskedők, legtöbbször örmények, akik olcsón felvásárolták a legyengült marhákat az erdélyi részeken, itt a rétben a ridegpásztorokra bízták, majd a felhizlalt állatokon jó pénzért túladtak… Érthető, hogy a réti emberek idegenkedtek a világukba beerőszakoskodó „inzsellérektől” a tájat feltérképezni akaró hadmérnököktől és kísérőiktől. (Mintha csak a közismert indián regények rajzolódnának ki a „vasparipa” útjának egyengetőivel.) Előbb a mérnökök, azután a hatalom. Így réti embereink minden telhetőt megtettek, hogy védjék világukat. A pákász, ki íze után megtudta mondani, hogy mely folyó mellékvizén, erén halad csónakja, vagy a víz színéről, hogy a főágban vannak é éppen, sokszor eltévedt, még akkor is ha a képzettebb inzsellér a nap irányából meg is tudta állapítani a haladási irányt. Ennél talán már durvább figyelmeztetés volt, mikor a mérnök urat és írnokát, bevivve a rétbe, udvariasan kisegítette a pákász egy porongra, ahonnan jól látszott „Rudena einer alter Kirche” és még annak a romnak az irányát méricskélte az inzsellér, pákászunk szép csendben elosont, a tudós férfiakat a lápban hagyva. Nagy nehezen, lerongyolódva, kiéhezve és általában jegyzeteik nélkül értek ki napok múltán emberlakta környékre az urak. De hát a fejlődést lassítani lehet, megállítani nem. A térképek, csatorna és gát tervek lassan elkészültek… A Sárrétre az első csapást 1754-ben a Mirhó-gát megépítése jelentette. Ezzel a tiszai áradások vizét rekesztették ki a rétből. Még Szeghalom elöljárói is dicshimnuszt zengtek, a szárazon maradt kaszálók és legelők hasznáról… Bezzeg a Tisza másik (jobb) oldalán! A víznek mennie kellett, hát ment. Ha a Mirhón nem jutott ki, ment a másik oldalra. Addig ármentes részeket öntött el a Duna-Tisza Közön! Volt is felháborodás, évekig tartó vita a vármegyék között, míg a pontot maga a Tisza tett a végére. Alig hat év után oly árral „jelentkezett”, mely áttörte a Mirhó-gátat és tovább törve, a Kakat-, a Zádor- ereken ismét elfoglalta a kun és sárréti tájat. Ezt jól érzékelteti, hogy a kitört víz a Zádor híd egy bolthajtását elsodorta! Hogy mindez ne legyen elég, a Mirhó-gáthoz kapcsolódó kisebb megyei és községi töltéseket, csatornákat általában az éj leple alatt a rét fiai széthányták, betömték, védve világukat… Erről Mezőtúr község bíráinak jegyzőkönyve tudósít minket. S bár egy sziszifuszi küzdelem volt mindkét fél részéről, mégis az árutermelő földművelés és állattartás vette át a vezetést. Természetesen itt is a szemfülesének állt a zászló, az urbális földek majorságai mellett a gazdagabb parasztság tette rá a kezét az új földekre… Kele József
