Református templomunk, ahogyan az 1827-34 közötti átépítések után kinézett
MÉG MINDIG A 19. SZÁZAD ELSŐ ÉVTIZEDEIBEN
Nem mondhatja senki, hogy nem szeretek pletykálni, ha a városunk múltjáról van szó. No, kérem szépen, ha már az ország egyetlen görögkereszt alaprajzú református temploma nálunk található, úgy ezzel kapcsolatban is van miről megemlékeznünk. Csak jusson eszünkbe az a hír (valamikor a közelmúltban a híradók tele voltak vele), hogy Szabó Magda írónőt Debrecen városa díszpolgárrá választotta. Hát ebben is van egy kis része Szeghalomnak! Hogy miként? Templomunk kereszthajójának tervezője Szabó János szeghalmi építész volt, későbbet pedig református egyházunk főgondnoka. A neves alkotó pedig nem más, mint a díszpolgár írónő dédpapája. Mikor az írónő a Régi módi történet című regényének megírására készült, az 1970-es években, több hetet töltött Szeghalmon és Füzesgyarmaton (Hová Szabó Jánost nagytiszteletű Gacsári István lelkipásztor átcsábította 1838-ban) a történeti kort és gyökereit kutatva. Szóval meg lett tervezve a kereszthajó. A biztonság okáért belül, mint ma is látható, acélpántokkal biztosították (de ezek a pántok már nem az eredetiek), hogy a „kettévágott” főhajó és a hozzájuk toldott kereszthajó két fele egyben maradhasson. Erről persze nagytiszteletű Papp Lajos lelkipásztorunk is volt kilencven év előtti munkájában megemlékezni: „A templom építése közben a kőmíves-legények tudatlansága és vigyázatlansága miatt az összekötő rúdvasak elszakadtak. Ennek káros következménye úgy 60 esztendő múlva sok kiadást, nagy alkalmatlanságot szerzett, amennyiben az 1890-es években a bolthajtásból ép istentisztelet ideje alatt egy pár tégladarab és vakolat zuhant alá. A templomi közösség azonnal rémülten távozott.” – valóban kényelmetlen lehetett. Ma már tudjuk, hogy egy kisebb földrengés mozdította meg a meglazult téglákat, 1892. május, vagy június havában. De könnyű volt a legényekre kenni! Még a nagyképzettségű Szabó Jánost sem hibáztathatjuk, hiszen ki gondolt arra, hogy megfelelő alapozás esetén is a hatalmas téglatömeg mozgásba kezd? Hja, kérem, a statika az statika! De ne is hurrogjam le mérnökünket, főleg mert számos épülettel gazdagította Szeghalmot. Ilyen a boszorkányos táblának helyt adó Presbiteri gyülekezeti terem és magtár, vagy a Sárrét legelső téglából emelt iskolája amit ma Alma Mater néven ismer a nagyközönség. Szintén a templom bővítés kapcsán illik megemlékeznem egy kedves emberről, Végh József asztalos mesterről, aki szintén ránk hagyta keze nyomát, mesterség beli jártasságát. Valójában csak a bővítési munkák végeztével vált láthatóvá 1834-ben az, amit testvéreivel alkotott. Mégpedig a papi szék és szószék 1834-ben. Gyönyörű munka! Ki gondolná, hogy itt a világ eldugott szegletében ily ügyes kezű emberek éltek? Persze a mester nem csak a szószékkel írta be magát a templom történelmébe, hanem az ablakok és ajtók elkészítésével, valamint besegített a padok kivitelezésébe is. Róla annyit tudunk, hogy mesterlevelét 1820-ban kapta kézhez. Lakóháza a „Nagy utca” elején állott (a gyógyszertártól visszább a második ház), ma körülbelül az OTP van a helyén, továbbá aktív tagja volt Szeghalom akkori elöljáróságának (jó pénzért szívesen írogatta meg az atyafiak könyörgő, panaszoló leveleit, kérelmeit).
De immáron hagyva a megépült templomunk esetét, nézzünk körül városunk, illetve az akkori falu „háza táján”. Szerencsénkre ebben az időben szép kis „felmérés” készült. Az 1827/28. évi népszámlálás és adóösszeírás adatsorára gondolok. Ráadásul a Megyei Levéltár sorozatában Erdei Aranka bővebb feldolgozásban korábbi kitekintést is nyújt. Így tudjuk, hogy Csuba Ferke korában 2766-an laktak Szeghalmon (többen nem szerepelnek, mert a rétségben „kívül lakóként” éltek), míg a tárgyévben /1828/ 4724- en. A lakóházak száma ezalatt majdnem megduplázódott. Így szépen elkezdte a falu belakni a Wenckheim kastély és a Veremköz közötti részeket, az akkori Füzesgyarmatra vivő út mentén (Táncsics utca). Tovább bogarászva a népesedési adatokat, máris szemet szúr, hogy miért nem lehetett mezőváros ezekből az óriásfalvakból… A városok, mezővárosok a cívís-polgári mezőgazdaság mellett jelentős iparos, kereskedő réteggel rendelkeztek ebben a korszakban. Nem volt ritka, hogy a lakosság ötöde, negyede vagy iparosként, vagy kereskedőként kereste meg a saját és családja (esetenként inasa, inasai) betevő falatját. Hát ezt mi sárrétiek bizony nem mondhatjuk el. Az iparosok számaránya az öt-hat százalékot érte csak el, kereskedő pedig mindössze kettő működött a faluban. Ez utóbbiak amolyan Mikszáthos-Móriczos igazi vegyeskereskedők voltak. Mindezzel messze elmaradtunk a városi jogosultságtól, még a szomszédos Füzesgyarmat is (!) pedig nekik a földesuruk, Blankenstein György 1803-ban vásártartási jogot, városi rangot szerzett. Hogy ezt a mi uraink miért nem „lépték” meg? Lehet, hogy gróf Kárász Miklós és Festetics Vince nem akarták a sógorukat elütni egy biztos pénzforrástól…
Kele József
