Sajnos megint csak egy címer maradt hátra, portré nélkül egy olyan úriember után, akinek neve még másfélszáz esztendő távlatában is ismerősen cseng a szeghalmi fülek számára, Dorzi gróf úrról lévén szó
MÉG MINDIG AZ 1850-ES ÉVEKBEN
A vízrendezéssel, a betyárkodással hosszú ideig kalandoztunk a szabadságharcot követő néhány évben. Közben új és újabb események történtek, melyekre már utaltam az előzőekben. Így többek között D’Orsay gróf megjelenésére is. Hogy miként, s hogyan ismerkedett meg a fess birodalmi lovag Pesten a húsz esztendős Festetics Felíciával (írják még Felicitasnak és Feliciána-nak is) nem tudni, de biztos, hogy valami Mikszátos-Jókais fordulatot kell keresnünk a dolgok hátterében, hiszen „graf Girmod von Dorsay Emile” úrnak – mint akkor a család legkisebbikének – címén és kardján kívül mása nem igen volt. Bezzeg a távoli Francia honban rekedt, akarom mondani a forradalom után visszatért rokonok! Ma bankház, egyetem, múzeum, utca őrzi Párizsban az ősök nevét. (Csak megsúgom, hogy a világháború – második! – idején a megszálló német párizsi parancsnokság a D’Orsay kastélyt használta főhadiszállásnak.) Szóval azoknak állt a zászló! De hogy lehet az, hogy az „itteni” D’Orsayk így elszakadtak tőlük? Történt valamikor Franciaországban, hogy bizonyos jakobinus körök úgy gondolták, hogy nem illő, hogy Tizenhatodik Lajos „polgártárs” csak úgy benn üljön Versailles-i kastélyában, így onnan (későbbi intézkedésig!) erős felügyelet mellett magánfogságba vidékre toloncolták – hogy bizonyos királypárti egyéneknek eszébe ne jusson megdönteni az ingatag lábakon álló köztársaságukat (külső háborúk, állandó éhezés és terror). A királypártiak nem nyugodtak ebbe bele. Elhatározták, hogy Lajos királyukat a szomszéd (gyakorta ellenség) Német birodalomba csempészik, hogy majd onnan friss hadai élén visszatérhessen. No, de mint minden terrorirányításnak, ez is a jakobinusok fülébe jutott. Így hamar kellett cselekedni. A király mellett őrködő Girmaud D’Orsay Eduard huszárkapitány századával egy éjjelen elindult az álruhás királyi párral a német határ felé… Már-már célhoz értek, mikor egy nemzetőr csapatnak feltűnt, hogy mennyien kísérik a polgári (Pfuj!) utasokat. Kicsit közelebbről megtekintették az utazókat, majd a volt királyi párt felismerve, megható (fenyegető?) beszédet intéztek a kísérő huszárokhoz, mire azok „önként” csatlakoztak a forradalmár csapathoz és elindultak az utasokkal együtt Párizs felé… Mit tett a huszárkapitány? Se király, se huszárok… Jobbnak látta, ha folytatja egyedül az eredeti útvonalat, így hamarosan egy szál ló birtokában megérkezett a Német-Római császárság területére. Három hónappal később német birodalmi lovagként kapott némi javadalmazást… A család végül Bécsben telepedett meg, hol ma is található egy von D’Orsay Strasse, de ezt másik unokája után Maria-ról nevezték el. Hogy mi mindent csinált a nemes vérű D’Orsay família a magyar nép forradalma idején el lehet képzelni, hiszen már génjükben őrizték a rebelliótól való viszolygást. A Bach-kor idején találkozott a mi két ártatlan ifjúnk „véletlenül” Pest-Budán. Emil grófunk, mint a megszálló erők tisztje, Felíciánk pedig, mint éppen első bálozó hajadon, a háta mögött kétezer hold jó sárréti földdel. Ilyen kalandos előzmények után a frigy megköttetett, 1856-ban a két fiatal megesküdött Pest városában. Székhelyüket Szeghalomra tették át. Hogy családi perpatvar ne legyen, Festetics Vince és neje a mezőberényi kastélyba költözött. A grófi párnak három leánygyermeke született, kik közül Emília alig három esztendősen elhunyt, őt a Wenckheimek körösladányi kriptájában helyezték örök nyugalomra. De e szomorú epizód után érdemes megismerni azokat a dolgokat, mikkel D’Orsay Emil a „Dorzi gróf” beírta nevét Szeghalom történetébe. Elsőnek nézzük, hogy miként kapta meg a kastély az ő nevét. Talán szűknek érezte a Festetics féle bővítést, minden esetre a különálló kúriát egy összekötő szárnnyal, ma az épület közepe, hozzá toldotta. Úgyszintén, hogy a „konyha zaja ne zavarja a családot”, a nyugati szárnyat is kibővítette. Így nyerte el az épület a ma ismert alaprajzát. Talán nem érdemtelen megemlíteni, hogy a tervezés és építés irányítása a frissen végzett építész, ifjabb Bogdán Lajos – mártír lelkészünk fia – munkája volt. Neki köszönhető, hogy a községben rendes katolikus iskola létesülhetett (bár az iskola patrónusai D’Orsay Emilné, Kárász Imréné és Kárász Karolin voltak). Már írtuk, hogy grófunk szinte mindenét a parkjára költötte. De szólnunk kell arról, hogy neki köszönhető, hogy itt élt Erkel László, aki később Pozsonyt a Monarchia zenei fővárosává tette, kinél a fiatal Bartók Béla zenét tanult. Az ő lovászmesterének fiacskája Szisz Ferenc lett a világ első hivatalos F-1 versenyének győztese, aki itt a grófi parkban szaladgált korábban (Róla szintén szólni fogunk). Az 1863-as ínség idején Kárász „sógorral” együtt segítették az éhező lakosságot. 1869-ben magtárából katolikus kápolnát alakíttatott ki. Katolikus létére nyolcvan holdat adományozott a református egyháznak tanítói javadalmazásra és az ő kovácsműhelyében készültek a református templom lépcsőzáró díszes vaskapui, melyekből egyet a múzeumban lehet látni…
Kele József
