Az egyetlen felvétel, amelyik reánk maradt az 1860-as években épült, úgynevezett „sahterházról”, jó száz évvel később készült
A 19. SZÁZAD KÖZEPÉN VAGYUNK
A század közepének második felében nemcsak betyárok, folyószabályozók, meg új földesúr és lelkész mozgott Szeghalmon. Egy új népelem is megtelepedett, a zsidóság. A 18. században nem jelentettek újdonságot, mivel csak a század közepén találkozunk „velük” az egész megyében – Gyulán egyetlen kereskedő családdal. Történetesen Harruckernék nem engedték őket birtokaikon megtelepedni, sőt még a vándorkereskedelmet folytatni sem. Megjelenésüket a Sárréten második József türelmi rendelete segítette elő. Első nyomaik Túrkeve városába visznek, hol az 1790-es években, a túrkevei elöljárósági peranyagokban lehetett fellelni, amely arról szól, hogy a dévaványai Fuksz József kocsmáros és halkereskedő beperelte Túrkevén fogadott fuvarosát, mert az a rábízott halszállítmányt nem szállította el Pestre, melyből neki – meg is ítélt – 84 Rft kára keletkezett. Érdekes kitétele a pernek, hogy Fazekas a fuvaros, a kereskedő vádjait azzal utasította el, hogy az „nem egyéb Sidó Impostorságnál”. A kereskedelmet űző zsidók (még vándor-felvásárlók) 1827-ben Birtalan Szilágyi Jánosnál szintén megjelennek, hol a Püspökladányból érkező zsidókról szintén nem a legelőnyösebb képet festi Biharnagybajom gazdálkodására utalva: „Csak az a kár, hogy a Bajoni elöljáróság, a nemesi fundusokat ellepő sidóság miatt ezt a nagy gyikiny fabrikát még jó rendbe nem vehette, akik miatt magok a lakosok is munkálkodásokban megkárosíttatnak, mint pedig mesterségek tökélletesítésében hátráltatnak, holott a jól készült gyikinyért helyben is 20-22 garast megkapnak.” No, meg kicsit később a füzesgyarmati gyülekezet lelkipásztora, Gacsári János is megemlékezik róluk tíz esztendővel későbben írt krónikájában: ” – 1832-től fogva Sidók is laknak itt; de a’ kik nem helyes lakosok; hanem résszerént Mészárszéknek, ‘s Csapszékeknek Árendátori, résszerént Kortsmárosok, Schacterek ‘s a’ t. – Származásokra, vagy Familiájokra nézve csak kevesen vagynak.” Szeghalomra vonatkozóan krónikásaink egybehangzóan leszögezik, hogy a zsidóság csak 1850 után, néhány Dévaványáról beköltözött családdal kezdte képviselni magát. Mint a fentiekből már láthattuk, a zsidó népesség alig két évtized alatt megvetette a lábát vidékünkön. De azzal nem lehet „ex catedra” teljesen egyet érteni, hogy csak az ötvenes évek után laknak a községben. Mit tesz Isten, már jóval korábbról, 1845 októberéből van adatunk arra, hogy Szeghalomnak izraelita lakosa volt. Még abból az időből, mikor nem vált szét teljesen a világi és egyházi közigazgatás, a református egyház presbiteri jegyzőkönyvében olvashatjuk a következőket: „Indítványoztatott, hogy a helység korcsmájának haszonbérlője Weiszbuner Mózes által a helység házánál letett 100 pengő forint mellyet majd a haszonbérlési idő végső éve utó negyedében kell mint kocsma jövedelemmel beszámoltatni…” Itt a dokumentum! Lehet korrigálni a bölcs leírtakat… A következő adat az 1857-es népszámlálás adatsorában található,hol az összeírt 6325 lélekből „90 zsidó”. Ezek után „nyúljunk bele” Végh József asztalosmesterünk kontó-könyvébe (kiadás-bevétel naplójába) és nyomon követhetjük akár egyes személyeken keresztül a betelepült zsidóság asszimilációját, társadalmi betagozódását. Már 1862 karácsonyáról találunk bejegyzést „a’ sidótol két potykahalat” vagyis, még névtelen személy közvetítette a halászok munkájának eredményét. Egy esztendővel később itt találjuk már a nevet is „Náci sidónak halér”, tehát kereskedőnket Ignácnak keresztelték valamikor, de a falubéliek csak becézve emlegették. Még két esztendőnek kellett eltelnie és a karácsonyi halat, illetve az újévi kántálóknak pálinkát már „Náci úrtól” vásárolta meg asztalosmesterünk… És ettől kezdve Náci úr, úr maradt. 1867-ben a kontókönyv szerint Náci úr már boltot rendezett be magának, mely bútorait szintén Végh József készítette el, „sárgára behúzva”, az ide vonatkozó nyolcvan rekeszes polcot „piros szegéllyel”. A sors iróniája, hogy e polcot száz évvel később –igaz, csak a megmaradt felét – az óvoda használta „benti cipők” tárolására. Ne kérdezze senki, hogy hogyan maradhatott fenn, de a hagyománytisztelők, hogy hogy nem, továbbra is sárgára festették és piros volt a szegélye… Másik krónikásunk Koplanczi Borbála (Kertész Ágnes) főszolgabíróné jóvoltából az üzlet helyét is tudjuk. Tudni kell, hogy a hölgy nem volt éppen jó viszonyban a tiszteletes és a jegyző nejével. Mikor e két hölgy a lelkészlaktól a templom mögül szánkóval kifordult, ez oly hevesen történt, hogy felborultak. A tetthely közelében „Náci úr kiszalatt boltjából, és sopánkodva segített a matrónákon.” Így már tudjuk, hogy az üzlet valahol ott állhatott ahol most a Kisbudha épülete, vagy másként mondva a „Boromisza-ház” áll. De számos adat van még Végh József kontó-könyvében. Az üveget, gittnek valót „Kún” (Kohn) sidótól szerezte be, készített padokat és líneát (vonalzót) „a’ sidó rectornak”, teknőt és pászkasütő fát a „sakternénak” és „halottnyújtóztató deszkát a sidó sakternak”.
Kele József
