Nyolc szigorú ember. A felvétel Gyulán készült az 1860-as években, rajta azok a csendbiztosok és ügyészek láthatók, kik megszüntették Békés megyében a betyárvilágot – jobb szélen Simay János
AZ 1860-AS ÉVEK
Lehet, hogy kezd néhány olvasó számára unalmasnak tűnni, hogy „egyhelyben toporogva” még mindig nem léptem tovább a 19. század közepének világából. Pedig még szokásosabb témával folytatom ezt a cikket. Megint előkerül Simay csendbiztos és persze a betyárok… A Sárrét első „betyárhulláma” közvetlenül a szabadságharcot követő években volt, mint arról már írtam. A második nagy hullám pedig egy évtizeddel később érte el a tájunkat. Ennek megfékezésére kérték fel a Kissárrét – a Szeghalmi járás – jó ismerőjét Simay Jánosunkat a csendbiztosi állás és fél tucat csendlegény irányítására. Simaink az északi szomszéddal az íróként is híres Osváth Pállal közösen igyekezett megregulázni a sárréti, illetve a Sárrétben menedéket kereső betyárkodásra „fanyalodott” legényeket. Hogy ezt mi módon tették, azt jól példázza az utolsó magyar eastern-film, a „Talpuk alatt fütyül a szél”. Mondanom sem kell, hogy a filmben Farkos Csapó Gyurkát (Cserhalmi György) ki más keríthette volna kézre, mint a Bujtor István által életre hívott Simay János perzekutor. A film, szakmai „alapanyagában” sokat merítettek Szűcs Sanyi bácsi munkáiból, főként a „Betyárok, pandúrok és más hírességek” című művéből. Ha a film kicsit vontatottnak is tűnik (természetesen az 1800-as évek közepén játszódik), nem csodálni való, hiszen amely távolságot ma itt megteszünk tíz-húsz perc leforgása alatt, akkoriban egy jó lovas embernek is óra, másfél óra idejébe tellett, hacsak nem akarta a lovát virsliként (echte Wiener!) viszontlátni. Egyszóval szép komótosan haladtak a dolgok minden téren. Abban sincs semmi csodálkozni való, hogy a film végén a frissen ásott csatornamederben megsérült Farkos Csapót szépen fellógatják a pusztában álló egyetlen (!) fára. Megható jelenet – és a talpa alatt fütyült a szél. Persze, hogy ez már a Ráday Gedeon gróf szegedi biztossága idejéből lett merítve, mikor kisebb vétségért is, mint a „visszaesőként, huzamosabb ideig haszonszerzés céljából elkövetett betyárkodás”, kötél járt. Ráday gróf biztos, ami biztos alapon nem egyszer ártatlanok nyakára is rátétette a hurkot. Róla tudni illik, hogy ténykedése során – alig fél évtized! – a szegedi vár börtöneiben és kazamatáiban mintegy ezerötszáz fogoly raboskodott, kik közül majd ötszázan még a vizsgálati fogság idején élelmezés, higiénia hiány, (uram bocsá’) kínzás következtében még tárgyalásuk előtt elhaláloztak. De jó példáját adja e kor törvényi szigorának kis falunk is, mikor Vég Józsi bácsi asztalosmester kontókönyve (számadási) szintén jó adatokkal szolgál a Simay által betöltött csendbiztosság hathatósságára, vagy éppen a csendbiztos keménykezűségére. Emlékezzünk csak vissza, hogy a nép mennyire szívlelte a ’sandárok ablakainak állapotát. A kontókönyv adott sorai a kiegyezést megelőző évben íródtak. „A kösség házánál a tömlöcz ajtajának reparátiója.” Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a csendlegények két-három sihedert csínytevés (lopás, rablás, vagy valami hasonló) miatt fülön csíptek és mivel nem lévén más (mondjuk járási fogda – vagy épp a zsandároknál telt ház volt) megoldás, a községházának tömlöcébe helyezték el őket. No, a legényeknek sem kellet egyéb! Majd megbolondultak ők, hogy bevárják Simay Jánost, megtérni távolabbi útjáról? Talán ekkor fotózkodott a rendfenntartók társasága Gyulán (?). Hát ők köszönték szépen, nem kértek a Simay lakomából, a Simay ködmönéből, vagy esetleg az ikertestvérekre méretezett deresből. Fogták magukat és nekiveselkedve az ajtónak, azt sarkaiból kifordítva nekirohantak a hetedhét határnak, bevették magukat a Sebes-Körös sárrétjének közeli nádasába. Azt, hogy konkrétan mi lett a történet vége, nem jegyezte fel a krónikás, de bizton merem állítani, hogy csendbiztosunk hamar galléron kapta őket. Merem azt állítani azért is, mert bizony három év előtt befejezték a jelentősebb mederásási munkákat és a Sárrétből jócskán megfogyatkozott a víz. A kint élő pásztor- és pákásznépek, no meg az orgazdák pedig jobban rettegtek Simaytól, mintsem bújtatni, segíteni merték volna ezeket a „szalmabetyárokat”. „És”, ezzel el is jutottunk jelen írás lényegéhez. A betyár világ felszámolásához, a közbiztonság megszilárdításához. És a 19. század második felében ez már nem csak a keménykezű csendbiztosoknak a személyén múlott… Történetesen az imént említettem a Sárrétben megfogyatkozott vizet, a nádasok visszább húzódtak, a kétlábú nádi farkasoknak mind kevesebb mentsváruk maradt. De! A fő indok, hogy a gazdaság szerkezete mindinkább megváltozott. A földművesnek immár volt mit féltenie, így e kódorgó népségre már más szemmel nézett. A perzekutor intézmény is szervezettebbé vált, már nem csak egy-két flinta és a fokos volt a fegyverük, hanem komolyabb arzenált tudhattak magukénak. Tudom, hogy ez idő tájékán voltak a hírhedt vonatrablások, melyeket a „betyárkirály” Rózsa Sándor nevével fémjeleztek, de ne feledjük, hogy Ráday őt is cselvetéssel szíves vendégségbe hívta a szegedi várba, ahol bizony a nyakravalóját is előkészítette – de (!) mégsem tudta tervét megvalósítani, mert Szeged városa kiállt élő legendája mellett (?!), valamint Ferenc József is kegyelemben részesítette, mert egyszer – a legendák szerint – megmentette őt és Erzsébet királynét, mikor megfékezte megbokrosodott lovakat a hintó előtt. Talán mégis igaz a történet… Vissza a betyárvilág megszűntére. Volt mindennél nyomósabb ok is. Ez pedig ismét a fejlődés eredménye. Az Alföld végtelen síkját ekkor már vasutak darabolták „parcellákká”, a vasút mentén pedig távíróoszlopok hirdették a lovas kengyelfutónál gyorsabb hírterjedést. Vécsey Aurél könyvében (Betyárok könyve – nem reklám!) akadtam a legbájosabb magyarázatra: Mikor Dobos Gábortól kérdezték, most már miért nem betyárkodik, ezt válaszolta: ,nem lehet, mer’ sok drótok vannak.’” Hát ez a drámai valóság. Ezt felejtette el Vitális Imre is, aki közel fél évszázad múltával szívesen tetszelgett az utolsó „sárréti betyár” szerepében, holott egy durva, erőszakos, nagyhangú, garázda ember volt. Ezt megelégelve anyósa feladta a csendőröknek – amiért egyébként életével fizetett. Üldözték, üldözték, majd Berettyóújfalu határában bekerítették és tűzpárbajban megölték… Erről azonban Koloh Gábor szemléletesebben írt, hogy inkább azt a kis tanulmányt ajánlom elolvasni.
Most egy éve kezdtem felkérésre írni Szeghalom és szűkebb környékének történetét. Talán van aki bele-bele olvas. Eszembe jutott, hogy valamikor régen, jó negyed százada már egy tanerő (történelem-földrajz) megkért, hogy osztályának beszéljek Szeghalom múltjáról. Egy órában! Ő, akkor azt hitte, hogy ez lehetséges… Nemhiába, a rokonom volt.
