Az örök képtéma, már ősidők óta az „Anya gyermekével”. Csak annyit tudhatunk a képről, hogy egy Szeghalomról Nagybecskerekre házasult fiatalasszonyt és gyermekét láthatjuk, valamikor az 1870-es években
AZ „ÖRÖK NŐ”
Bocsássák meg nekem, hogy kicsit elkalandozok Szeghalom történetétől, bár ennek eldöntését az olvasóra fogom bízni. Még a cikksorozat hajnalán – a rézkorszakban – írtam, hogy a hölgyek „trónfosztása bekövetkezett”. Természetesen szóltam a hölgyekről, mint áldozatról (boszorkányperek) és mint hű és akkurátus építőről, báró Rosenfeld Karolináról (báró Wenckheim Xavér Ferenc hitveséről), de lényegében az események középpontjában a férfiak, a férjurak állottak. Legutóbb egy hölgy tollából a szeghalmi zsidóság betagozódása kapcsán egy röpke idézettel éltem a „szemléltetés” érdekében. Nos, e hölgy naplóját lapozgatva – kicsit később – ráakadtam az ott felvillanó esemény bővebb, teljesebb kifejtésére és ennek hatására született a fenti cikk-cím. Számos tréfa, vicc tárgya a „női lélek”. Tisztelt férfitársaim, engedjék meg nekem, hogy másfélszáz esztendő távolából, kedves hölgyismerősünk, Kovács Mihályné, Kertész Ágnes (Koplanczi Borbála) szolgabírónk nejének verses naplójából egy hangulatos téli jelenetet adjak közre.
„Mind a kettő nekem szörnyű jóakaróm,
Megismertetnének, szíves jó készséggel
A pokol – vagy pardon – örök üdvösséggel –
Tehát a mint mondám – Két angyali lélek,
Ama téli napon szánkázni menének.
Két telivér gebe – angol mokány fajta
Csengő-csörgő schallang elől hátul rajta
Volt a szánba fogva, s galopéroz tova
Mintha tudná, hogy ő két szépasszony lova.
Prüszköl, táncol, tombol, fejét hátraveti
Két delnő a tréfát bundában neveti –
Érzi a két fakó annak büszkeségét,
Hogy viszi két férjnek örök üdvösségét, –
Hanem azt is érzi, hogy sovány a kosztja,
Hogy a kocsis zabját mindennap megosztja,
S míg a hű cselédben a jó gazda bízik,
Addig a korcsmáros a jó zabon hízik, –
Busan elgondolták és elkeseredtek,
Kétségbeeséssel futásnak erednek,
S a mint egy szegleten balra fordulának,
Jobbra fordulása történik a szánnak:
Angyal, kocsis, bunda, ostor szárnyra kelnek,
Es megállapodást a friss hóban lelnek, –
Én pegazusommal ép arra menvén,
Láttam a két delnőt „Náczi” bácsi keblén,
Megmentő angyalkínt őket átkarolta
Nevettem czudarul – s Náczi bácsi arca,
Melyen jól meglátszott a küzdelem harcza –
Részvét s komolyságot hamar levetette,
S komikus vígsággal magát elnevette,
S addig kacagott, míg könnye kicsordult.”
Még egyszer bocsánatot kérek mindenkitől, főleg azon hölgyektől, kik a fentebbi „téli örömök” szenvedői-megírói voltak. De! Tisztelt ma élők! Ugye modern világunkban ilyettén dolog, jóérzés (mert nem a felboruló szánra gondoltam) már elő sem fordul, illetve régen ükanyáink világába veszett? Nem-e Uraim?… (Csak magyarázatként. A két „delnő”, Czeglédi Lajos bírónk és Tatár János lelkészünk oldalbordája volt.)
Kele József
