Zsáner képeslap a szeghalmi vasútállomásról, úgy tíz-tizenöt évvel az átadás után. Sem az épület, sem a szerelvény nem igen változott a kezdetektől…
HOVÁ, HOVÁ, ATYAFIAK?
Szóval, megjött a vonat. Kinyílt a nagyvilág. Őszintén megvallva talán ekkor vette kezdetét az a folyamat, melynek végén a cívis-polgárifejlődés megakadt. Debrecen, a „példakép” messzire került, viszont könnyen elérhető lett Nagyvárad. Nagyváradnak a Sárrétre gyakorolt hatása már a vasút megjelenése előtt is érzékelhetővé vált. Történetesen 1885-ben a folyók szabályozását, a lápok lecsapolását az addig egységesen irányító Körös, Berettyó Szabályozási Társaság szétvált és az addig Szeghalmon székelő szabályozásért felelős vízmérnököt „kisajátította” a nagyváradi székhelyű Sebes-Körösi Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat. Hogy mi maradt Szeghalomnak? Hát a Berettyó Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat. Apropó! Gondolom, akadnak az olvasók között olyanok, akik néha napján megfordulnak (-tak) a „Ladányi Cukrászdában”. Ha elmennek előtte, vagy betérnek, ne feledkezzenek meg arról, hogy abból az épületből vezényelték az 1880-as években a Berettyó és a Sebes-Körös szabályozását, majd a belvizek megregulázását. De lépjünk tovább, akarom mondani visszább a vasúthoz. Engedelemmel, ismét átadom a szót egyik krónikásunknak: „-1890-től a vasúti közlekedés megnyílta után a község tulajdonképpeni belső állapotára, átalakulására, közegészségügyi és közlekedési viszonyaira befolyással bíró építkezések, beruházások két évtized alatt egymást nyomon követték,… A közlekedést és a forgalmat közvetítő műtárgyak között fontos a vasúti vámos (használatáért tarifát kellett fizetni) kőút, melyet a vármegye törvényhatósága az útadóalapból mindjárt a vasút megnyitása után a vasúttól a Simay János utca végéig építtetett ki.” Nesze nektek „kőút”! Egy ismerősöm régebben mesélte, hogy bizony a falu apraja nagyja valamikor milyen jót szórakozott azon, ha valami uracs szekér tavaszon, őszön igyekezett át a településen. Rövid idő alatt ráeszmélve az ökör és bivaly hasznosságára, béreltek is vontatónak egy párat, hogy átvergődjenek a falun. A kőút azonban nem a mai értelembe vett kőút volt, hanem igazi Makadám. Vagyis különböző mérető kőzúzalék rétegekből hengerelt út. No, természetszerűen a Simay utca végéig, ahol az új piac és a Községháza volt elérhető (ma Szabadság térig). Amíg krónikásunk ily módon lelkendezett a modern fejlődés eme áldása felett, nézzük meg, hogyan viszonyult ehhez a rétek, puszták egyszerű gyermeke. A történet több variációban, több vonat típushoz és helységhez is kötődik. Részemről az alábbi, még 1892 közelében történt variánshoz vonzódom. Történt, hogy a gőzös kifutott Füzesgyarmat felé. Valahol Kék-tó tájékán a kalauz meglátott egy, a sínek mentén kutyagoló korosabb sárrétit. „Agysten Bátyám! Hová lészen az út?” „Á csak ide Gyármátrá.” „Szájjík fel kend, elvisszük, messze van még az ide.” „Nem lehet a fiám, mer sietős vagyon.” Hát, ha valaki a mai Sárréti Sompolygót szidja, az gondoljon azzal, hogy milyen tempót diktált a hajdani gőzös, ha már e párbeszéd belefért… De megszaporodtak a „vonatszerencsétlenségek” is. Egyrészről, mert az új micsodához nem szokott pásztornép nem vette eléggé komolyan a pöfögő sistergő (és még száguldó is) masinériában rejtőző veszedelmet. Így bizony a Békés című sajtóorgánum hírt adhatott „Tragikus vonatszerencsétlenség!” cím alatt a Szeghalom Várhely majornál elgázolt tehén szomorú utolsó perceiről. De a szerelmi bánatba esett menyecskék is kivették részüket a hasonló hírrovatból (bár csak egyet találtam). A megszokott kútba – és Körösbe ugrás, a „lúg ivászat” mellé felzárkózott a modern idők vívmánya, a vicinális… Azért mégis csak volt áldásos hatása a vasútnak a „vámos út” mellett is. Nagyvárad, mint a modern ipar termékeinek elosztó központja, az új termékeken, légyen az modern gyári kelme, szépmívű eszcájg, vagy a kaszinó, iparoskör estéjeit fénybe burkoló karbid-fény, mind-mind a közízlés formálásába is beleszólt. Polgári bútorzat, képek áramlottak a tehetősb háztartásokba. Kezdtek változni maguk a lakók is.
A vasút építése, illetve a folyók, csatornák megásása új szakmát teremtett – nem győzve hálásnak lenni nekik – a kubikusokat. Hiszen ők lapátolták szó szerint át a mába a pákászok Sárrétjét, hogy itt gimnázium és hasonló dolgok üthessék majd fel a fejüket. Nem hiába látható a nekik emléket állító szobor – igaz, kicsit eldugva – városunk lakótelepén. Bár ilyen módon kevesen gondolnak a szalonnázó talicskás alakra, inkább téli szánkódombnak használják az emlékművet…
Lám, egyetlen téma kapcsán, megint előre rohantam az időben, számos emberkét, számos intézményt és egyéb dolgot átugorva. Pedig mennyi minden volt itt a „nyolcvanas” évek második felében, amiről szót illik ejteni. Mert az óvoda, mert az utcanevek, mert a tűzoltók, mert a csendőrök, mert bizony még van téma, rengeteg…
Kele József