Alig fél évszázada tűnt el ez az alig látható valami, Szeghalom központjából. Egy darabig szocreál pad árválkodott a helyén a bírósággal szemben. Első közkifolyós, fúrt ártézi kutunk, ikertestvére még a Somogyi-Jókai utcák sarkán áll
UTAK, KUTAK ÉS AMI JÖN…
Egyszer, már bőszen nekikezdtem, hogy a Péter András bíróságában lefektetett tölgypallók a jó sárréti talajviszonyok között bizony hamar az enyészet áldozataivá váltak. Így lassan atyafiaink megint a jó dágványt lettek kénytelenek dagasztani, és bizony még ünnepnapokon is a csizmaszárba dugva a pipaszár mellett ott díszelgett a sárkaparó. Mondani sem kell, hogy a falu vezetői összedugták a fejüket és kiokkumlálták, hogy a járda (!) az egyetlen használható megoldás! És micsoda előre mutató technológiát vetettek be! Aszfalt járdát Szeghalomnak! 1896-97-ben azután potom ötvennyolcezer koronáért majd négy kilométeren aszfalt járdával pótolták a tölgypallókat, sőt többet is tettek, hiszen nem csak a közigazgatási központot járdázták le, de a Morgó (bocsánat, Kossuth) utca végéig kiépítették az aszfaltcsíkot. Ekkor született meg a „járdás és járdátlan oldal” rendszere városkánkban. Persze tíz év múltán tovább bővült a gyalogjárók hálózata, de még mindig nem eléggé… Történetesen hányan és hányan veszik igénybe például a vasút állomáshoz menet napjainkban a kerékpárutat? Bizony, akkoriban a „kövesút” szolgált hasonló megoldásul. Olyannyira, hogy „Essy” a harmincas (már 1900-as!) évek sajtóhangja, még javában követelte: „Járdát a vasúthoz!”. Vagyis a „belvárost”, a távolabbi falurészeket már aszfalt és betonszalag kötötte össze, de valahogy kimaradt a vasúttól bevezető szakasz. Évtizedekig…
Ugyanezen időkben az egészséges ivóvíz előteremtése is fő ideává emelkedett. Legyünk őszinték. A nevezetes vízszűrő készülékek (mint például az óvodai) nem csak a heti tíz krajcáros (filléres) feltöltési díjat követelték maguknak, de a rendszeres karbantartást is, hiszen a szűrő-rétegekben lerakódott szerves szennyeződés egy idő után gyanús illatokat párált, illetve későbbet pedig több betegség bölcsőjévé vállhatott. No, és persze nem csak az óvodában működött ily készülék, de a községházán, szolgabírói hivatalban, iskolákban, hogy csak a lényegesebb helyekre hívjam fel a figyelmet, a prominens magánlakokon kívül. Tehát, legyen ártézi kút! És lett. Az első kettőt, még a járdaépítés idején fúratta a község, Csermák János és Rabatin Gábor dévaványai vállalkozókkal, amelyért a két jóember tízezer koronát tudhatott a magáénak. Mint a bevezetőben említettem, az első kút az „új” piactéren építődött, míg testvérét a Sugár és Biszteszky utcák (Jókai-Somogyi) kereszteződésében fúrták. A harmadik kút tíz év késéssel készült, Czoll Demeter orosházi vállalkozó jóvoltából, a Tímár (Baross) utca torkolatában. Ez a kút önmaga tízezer koronát emésztett fel. De! Két hideg vizes kifolyója mellett volt egy meleg vizes csöve is, ami nagyban emelte megbecsültségét a környéken, hiszen a hétvégi mosáshoz nem kellett külön vizet forralnia a gazdasszonyoknak. Ezek a kutak, még egyszer fontos szerephez jutottak az 1930-as években, de ez már egy másik történet. Maradva a kutaknál, hová a cselédség (főként fiatal menyecskék) járt első sorban az aktuális vízmennyiséget a gazdáékhoz elszállítani, hamarosan kiemelt társadalmi szerepet kaptak. Nem elég, hogy a korsók és kannák csak lassacskán teltek meg, a vasas-jódos, kicsit sárgás árnyalatú folyadékkal, bizony a várakozók információikat, friss faluhíreiket itt cserélték ki, tárgyalták meg (Isten ments, hogy pletykálkodásnak mondjam). Ilyen körülmények között természetes, ha a „menet és töltésidőt” átlagosan jó órácskának vesszük, a társadalmi élet erre még egy bő félórát rátett, így nem csoda, hogy a kútra menetel hosszas előkészületeket igényelt – a leányzóktól. Csoór Pista bátyám, a vízügyes gépészből lett író, szépen megvilágította, hogy bizony nem csak a menyecskék készülődtek. A kútra járás a kapuba csábította bizony a férfinépet is. Adott esetben Mészáros Istvánt (Péter András nevelt fiát és örökösét), aki a „Tündérlak” kapufélfájának támaszkodva legeltette a szemét a karjukon kannát libegtető, forgó csípejű leányzók (szigorúan csak azt!) járásán mélázva. Hja, kérem, nem minden változik…
Arról is írtam, hogy a vízszabályozás, az úrbéri egyezség és a legelőelkülönözés oly mértékben megváltoztatta a birtokviszonyokat, hogy immár újra sort kellett keríteni a határ felméréséra a birtokviszonyok végleges rendezésére. A 19-20. század fordulóján immár erre is sor került. A tagosítás és legelőfelosztás „legújabb” térképei elkészültek, mely munkálatokra kateszteri holdanként (0,57 ha) hat koronát irányoztak elő. A munkálatokat Lábas Gyula, tagosítási mérnök hajtotta végre „akiről sem elismeréssel, sem megrovással szólni nem akarunk” – írja a kortárs. Mint a pletykáknak hinni lehet, mérnök urunk bizony hol hízott libáért, hol jófajta érmelléki nedűért és csilingelő koronákért állítólag, mondom állítólag (!) a térkép egyes vonalait kicsit vastagabban hagyta, vagy elfelejtette „párhuzamosan” vonni, hogy a kertvégén maradt hely bővén.
Kele József
