Szeghalom története, 71. rész

 

Egy üvegcsizma. Három literre hitelesítve. Valamikor fontos társadalmi szerep hárult rá. Ma már „csak” múzeumi tárgy

MÉG MINDIG A SZÁZADFORDULÓN

Hagyva egy kis időre Szeghalom prominens alakjainak hol nagyszerű, hol kicsinyes viselt dolgait, ismét nézzünk körül az éppen nem mezőváros mindennapjaiban.Ha a társadalmi szinten bámészkodik a korba tévedő, bizony nyugodtan hasonlíthatta volna a korabeli Szeghalmot és a többi falut a jó öreg, mai merev hagyományokra épülő, tagozódó Angliához. „Ha én ezt a klubban elmesélem…” No, nem klubok hálózták be a társadalmat rétegek igényei szerint, hanem egyesületek, egyletek (nem „Gitt”) és körök. Mindegyik még a 19. század végén jött létre. A kisbirtokosok Gazdaköre, az iparos céhből (1861) átavanzsált Iparoskör, hogy az immár igazán kaszinóvá alakult Kaszinót, vagy a nyakas Olvasóegyletet ne is említsem. Azért, a közösségért is tettek, nem csak saját tagjaik igényeit szolgálták ki. A nagyérdemű publikumot az Iparos Dalárda, a fiatal gazdákból alakult színjátszó kör szórakoztatta. Szombatonként az újdonságokra oly fogékony ifjúságot, vagy a csodát váró korosabb generációt a vásárokon megjelenő – mutatványosok világa már kezdett kikopni – mozgófilm vetítés csábította el. Persze nem a mi megszokott mozink, mivel arra még negyed századot várni kellett, mégis már mozi volt, nagy sátorral a piac sarkában (mondanom sem kell, hogy a forgalmasabb sarkában). Ha valaki azt hallja, hogy korzó (Már aki a mostani generáció tagjai sorából ismeri e szót… jó lefordítom magyarra: pláza.), a nagyvárosok főtereire gondol. Tévedés! A falvak, kisvárosok hétvégéjén, általában vasárnap délután, szintén dívott a korzózás. Szeghalmon ez a Kossuth tér és a Piac tér (Szabadság tér) között bonyolódott. Ekkor a menyecskék, a kimenőt kapott cselédlánykák, a gúnyát váltott legények és az „úri” osztály képviselői megszállták a Simay utcát (Tildy utca). A fiatal lányok itt mutatták be a talán pont előző napon vásárolt pántlikájukat, vagy cipellőjüket, papucsukat. A fiatal házasok újszülöttjeiket. A legények, hát azok legények. Kisubickolt csizmáiknál talán csak szemük ragyogott fényesebben „legeltetés közben”. Hát igen azok a pántlikák és cipellők, meg ami közöttük leledzett…Ha már a legényeknél tartunk. A bevezetőben látható, említett üvegcsizma e korcsoporthoz köthető. Történt, még az 1980-as évek közepén, hogy e „legényavató” eszköz a múzeumba került. És történt, hogy 1985-ben a nem sokkal később jobb létre szenderült akkori szomszédunk, Nagy Imre bácsi, az öreg kerékgyártó, hosszasan elüldögélt kertjében a vén diófa alatt miközben végigélte ismét életét, elmerengve a múlt történésein. Ajaj! Mint fiatal, mit gondoltam még akkor bele azokba a dolgokba, melyekről olykor-olykor beszélt nekem. Mit érintett engem – mint nem etnográfust – például, hogy ő is volt legény, őt is befogadta a legények (nagykamaszok és házasságból még kimaradók) társadalma. Pedig micsoda előrelépés volt ez az akkori falu társadalmában! Mint ma az érettségi megszerzése (ha nem nagyobb). Imre bácsi tizenhat évesen lett „befogadva”. Már túl az iparostanonc vizsgán, inasként (segédként) kereste meg a kenyerét. Visszatérve az üveg csizmára. Nem minden korcsmában volt ilyetén ivóedény. Máshol más, például abnormis méretű korsó, vagy valami cikornyásabb – jobb sors esetén virágot őrző – váza, mint például Imre bácsi avatásakor az Iparoskörben. Hogyan is használták ezt a kultikus eszközt? Három módját mesélte el nekem a jó öreg. Egyrészt a befogadó társaság tagjai és a befogadott összeadták a három-öt liter bor árát, nem valami olcsó vinkóét, hanem bizony ilyenkor a fájintos egri, badacsonyi, vagy tokaji gallér mögé valóét. És azt tréfálkozás, adomázás közben körbeadva iszogatták. Másik, mikor valakit kelletlenül fogadtak – tolakodó lévén -, vele fizettették meg a bort és úgy iszogatták közösen. Egyfajta kegyet gyakorolva. Harmadik mód szinte figyelmeztetés is volt az avatandó számára, hogy hol a „helye”, mikor össze is adták az edény tartalmának árát, de azt nem közösen itták meg, hanem az „újonc” egyedül kellett megigya. Három liter bort! Ha végzett az itallal, megveregették a vállát és faképnél hagyták. Egyszóval a befogadásnak is voltak jelzés értékű módozatai. Aki tanult belőle, az egyenrangú tagja lett a falu fiatalokból verbuválódott közösségének! Mert micsoda előnyökkel járt a „legénykedés”! Húsvétkor kompániában menni a lányos házakhoz, éjjel ellopni a kiskaput, májusfaállításában részt venni, segítve a hevült szívű „kollégának”. Tréfából szekeret a tetőre felrakni (Lehet, hogy ez nem is volt olyan jó tréfa?). Elmenni a fonóba, ugratni a lányokat – kezdetben tréfából, később már figyelemfelkeltés céljából. Szóval a legényélet, a legénykedés tele volt érdekes, vidám dolgokkal, a kemény munkával töltött hétköznapok monotonsága mellett. Egyébként ezeket a kaputolvaj, kocsiszétszedő nagyhangú lányüldöző brigantikat mind láthatták az érdeklődők, akár a műkedvelő előadások főszereplőiként, akár nemzeti ünnepen szavalóként…

Kele József

Szerző: lezo