Szeghalom története, 96. rész

AZOK A HUSZAS ÉVEK

Az előző részben ott hagytam el nyomdászainkat, hogy felvásárolták a békési nyomdát szőröstől-bőröstől, meg megszerezték a vármegyétől a hivatalos nyomtatványok gyártási jogát. Az üzlet pedig beindult! A formanyomtatványok mellett már komolyabb munkákat is elvállaltak, így Bodor Aladár verseskötetét, vagy éppen a Rozsnyay neve alatt futó Ady koszorúja című impozáns kiadványt is. Ez utóbbit ma is érdemes kézbe venni, nem csak belső tartalma, de kivitelezése kapcsán is. A kis vidéki nyomdára a Singer és Wolfner Kiadó is felfigyelt, és rendszeresen munkával látta el az olcsón dolgozó vidéki nyomdácskát. Hol van már, mikor vaksin, egymás kezéből ragadták ki a petróleumlámpát, mert arra éppen itt, vagy ott volt szükség! Azután, hogyhogy nem Isteni szikra pattant ki Imre bátyánk kobakjából. Villany kell. „Az akkori igazgató tanítóval, Szeghalmy Gyulával megindítottuk egy akciót a Villanytelep létesítése érdekében. Ez sikerrel járt, mert Ambrus Imre filmszínháza is igényelte a villanyt, nemcsak világításra, hanem a vetítőgép meghajtásához is.” – emlékezett vissza ezekre az időkre. Ez így nem teljesen állja meg a helyét. Egyrészről, mert az „Ambrusmozgónak” saját generátora és akkumulátor telepe gondoskodott az áramszükségletről. De sebaj, legyen oszlopos harcostársuk a filmszínház gazdája… Másrészről pedig az „akció” abban merült ki, hogy megkeresték az illetékeseket, ötletet adva nekik. A hivatalos körök erre másként emlékeztek: „Kiss László főszolgabíró, Koppányi Kálmán főjegyző Dr. Hajdu Endre községi ügyvezető orvos kezdeményezésére határozta el magát Szeghalom, hogy a villamos világítás kérdését megoldja, megbízva az Agrolux Részvénytársaságot a kérdés tanulmányozásával és javaslat kidolgozásával.” Ezek után döntse el mindenki az igazságot saját szája íze szerint. Részemről egy a lényeg, hogy 1926-ban kigyúlt a fény a sárréti éjszakában. A villamosításról majd szólók a maga idejében, most viszont térjünk vissza a szeghalmi nyomdászat még valóban nyomdaszagú világába. Ha már 1926-nál járunk. Ebben az évben Tóth és Mező nyomdász párosunk elvált egymástól. Jobb fülűek tudni vélték, hogy a sikeres páros, valami nagyobb üzlet bevételének elosztásán különbözött össze, ami végül üzleti kapcsolatukat elmérgesítette. Mindig akadnak ilyen „én tudom” emberkék. Sőt, valami intim nőügyet is rebesgettek az piactéri ártézi kútnál megforduló hírtudó szoknyák és papucsok… Mit ne mondjak. A valóságban sokkal egyszerűbb az ügy, bár „mérgesedés” valóban közrejátszott, de az nem a két nyomdászunk közötti emberi viszonyban keletkezett. Sajnálatos tény, hogy akkoriban vajmi keveset foglalkoztak az úgynevezett munkaköri egészségromlással. Bezzeg ma! Történt, hogy Mező János a nyomdafesték valamely összetevőjétől súlyos ekcémát kapott, ami lehetetlenné tette, hogy továbbra is nyomdában dolgozzon. Ha haraggal váltak volna el, engedte volna János bátyánk, hogy Tóth  úr mindaddig az ő házában folytassa ténykedését, míg szemközt egy év múltán felépült az új Tóth féle nyomda? Továbbá Sz. Tóth Imre, annak módja szerint ki is fizette volt üzlettársát, bele értve a „közösen megszerzett” gépek és készletek értékét is. És ha már „méreggel” váltak volna el. Engedték volna, hogy két gyermekük egymásba habarodjon, mint Rómeó és Júlia. Erre tanú az az alumínium darabka, melyet nekem „Titkár” adott át bő két évtized távolában, ami végül O. F. kezei között „elpárolgott”. Egy szovjet repülőgép burkolatából készített levelezőlapról van szó, melyen a Mező fiú kedves sorokkal gondolt a Tóth leányzóra. Tehát ennyit a nyomdát ért „megrázkódtatásról. De az élet megy tovább! És megszületett a Kultúra Könyvnyomda, Könyvkötészet és Kereskedés. Talán még emlékeznek az olvasók közül sokan az ÁFÉSZ „Gyúró boltjára”. Hát itt működött eredetileg is a könyv és papírkereskedés, itt vették fel a nyomdai megrendeléseket. Ma már nincs, új lakótársasház emelkedik a helyén. A nyomdaműhely azonban még mindig áll az udvarán, szépen renoválva. Ha valakit érdekel, no az is megér egy misét. Itt azután szépen elfértek a gépek, közöttük az a lábbal taposós is amit általában a tanoncok izomereje tartott életben, mint azt az egykori nyomdászinas Széll Kálmán bácsi mesélte nekem. De mesélt mást is… Dicsértem az előbbiekben az Ady koszorúja kötetet. Úgy tűnik eleink nem nagyon rajongtak a költő titánunkért, vagy tán Rozsnyay ellen volt kifogásuk (?), minden esetre több száz Ady-kötet várt a műhely sarkában kötésre, megrendelőre. Hiába. Idővel a kötetek lapjait szétbontották és szállításra kerülő névjegykártyák, meghívók csomagoló anyagának használták fel. A Kultúra Nyomda azonban egy több, mint ezer kötetes kölcsönkönyvtárat tartott fen, ahol Tóthné rezidenciája volt és a komoly magyar irodalom mellett a kor könnyű olvasmányait találhatta meg az érdeklődő. Volt is forgalma az intézménynek, ami a Tök jó bolt helyén üzemelt, hiszen szomszédságában működött a cukrászda a finomabbnál finomabb süteményekkel. „Hőgye bolt” csak később lett. 

                               Kele józsef