„Sírva tarlóz, aki él” zengte örökéletű soraival koszorús költőnk, Arany János
AZOK A HÚSZAS ÉVEK 3.
Nem ok nélkül vettem elő kedvencem e megrendítő sorait, egy oly kor pillanatfelvételénél, mely szorosan összefügg az 1920-as évek elejével. Csak mellékesen óhajtom megjegyezni, hogy e kép Szeghalmon készült és nem szociográfiai fotóként, hanem „életképként” készítette Szeghalmy Gyula. Igen, a tarlózás hozzá tartozott az aratás utáni teendőkhöz. Erről jut eszembe! Van, aki még fel tudja eleveníteni a Rákosi-Kádár idők grófi, kuláki embernyúzó éheztető propagandájából, hogy a tarlózás az éhhalállal küzdők szüksége volt? Ez éppen olyan reklám-blöff volt, mint az arató napszámosok kizsigerelésének mítosza: „Még nem is virradt, de már a földeken görnyedtek, egészen addig, míg a nap le nem szállt”. Számoljon valaki utána! Nyáron négykor már világos van és a nap fél kilenc után tér nyugovóra… Ez mintegy tizenhat, tizenhét órás műszakot jelentene! Igazán megdöbbentő, dühítő egy emberrel szemben! És képzeljék el ezt a maszlagot bizony bevették. Főleg az új generációk, a városi emberkék és meggyűlölték a grófokat, meg a kulákokat! Milyen szép hazugság. Azt persze kihagyták a példabeszédből, hogy mire a nyári nap bemutatta az erejét, úgy tíz óra tájban, az aratók már az út menti akácok hűsében gyülekeztek, nekiláttak az ebédfőzésnek, a kasza igazításának, majd komótosan elköltötték ebédjüket és egy-két órát ejtőztek, hogy nagyjából két óra körül ismét meghúzzák a csapóval a búzát. Igaz, még így is kemény tizenegy-tizenkét órás műszakot tudtak maguk mögött. Hasonló a helyzet a tarlózással is. Pedig milyen szép jelmondatok voltak a KMP-kongresszusi vállalásokban: „A békéért, a szocializmus győzelméért szemveszteség nélkül végezzük az aratást. Éljen pártunk vezére, Rákosi elvtárs!” (hát ez is volt) a Szabadföld félórák mellett, amit természetesen műszak közben tartottak meg. Ha valaki esetleg nem jött volna rá, a tarlózás több fázison keresztül, a szemveszteség ellen volt kitalálva. Elébb jött az aratók után a jó kétemberes „bőgető”. Ez egy közel ölnyi fagereblye, amit ketten is nehezen húztak a tarlón, innen is az eszköz neve, majd jöttek utána a menyecskék, igaz görnyedezve, az elmaradt kalászokat köténybe kapkodva. Tehát e gazdasági szükség-feladatot szépen ki lehetett forgatni.
Hát, ha már így hozta a véletlen, mégis térjünk vissza pár gondolat elejéig az Újtelephez. A háromszáz négyszögöles házhelyek szikes földjét, bizony a tulajdonosok saját erőből fordították termőre, ásóval, csákánnyal és kapával, no meg néhány talicskányi istállótrágyával. Ezzel azonban nem ért véget a tulajdonszerzés. Jó, jó, senki ne gondoljon hatalmas vagyonra. A kormányzat akkor is csak úgy mint napjainkban egyszer adott valamit, de kétszeresen elvett, igaz ezt már különböző adóknak nevezték. Történetesen 1920. évi XXXVI. törvény a földreformról. Minden szegény családnak két-három kateszteri hold földet juttatott, melyhez a majorságoktól sajátítottak ki bizonyos földterületet, természetesen kárpótolva a tulajdonost. Csak példaként említem meg, hogy a Péter András Alapítványból, mintegy háromszáz holdat vettek igénybe és véletlenül, a legjobb földeket… De úgyszint hozzájárult a földreformhoz a Wekerle bírtok is. Az újtelepieknek így néhány holdacska föld jutott Töviskesben. Tizenöt kilométerre lakhelyüktől! A kicsi föld, bár jól termett benne a kukorica, a búza, ahhoz mégis kicsi volt, hogy oda kiköltözni, így kiesni mindenből, még az alkalmi munkákból is nem volt érdemes. Hát fogták magukat az újbirtokosok és kalákában kivonultak akár aratáskor, akár kukoricatöréskor (no meg a sütőtök!) és egymást támogatva közösen végeztek kis földjükön a munkával. A learatott gabonát, azután általában közösen fogott fuvarral beszállították a „Pusztay-kertbe” a malom melletti szérűre és közösen állták a cséplés költségeit is, majd újtelepesiesen megosztoztak… Igen felkaphatja a fejét bárki. Nem tagadom, volt néha kisebb összemorranás. De, hát emberből vagyunk… No, hát említettem, hogy amit a nagytestvér ád, azt kétszer… Erről érzékletesebben ír Féja Géza a Viharsarok című munkájában, bár ő is elnagyolva közli és sarkalatosan kiragadott adatokat mutat be. De hát nézzük csak, mi mindent talált ki a kormányzat. Vegyük a jövedelemadót (bár ez a kisebb). Ott van akkor a községi adó, a megyei pótadó, a házadó és persze a földadó. Hogy ne ríkassam meg a ma emberét? Akkor ott van még a házra és földre kapott kölcsön… Egyszóval nem csoda, hogy terjedt a „fusi” a zsebre való fizetés! Aki még többre akarta vinni, háziállatot tartott, tojást, jércét a piacra, két malackából egyet kimért az ismerősöknek. De volt, aki kicsiny háromosztatú házába lakót (-kat) fogadott. Azonban ez sem sokat segített a kis családon, mely a „kisháznak” kikiáltott kamrában húzta meg magát, mert „törvénybácsi” lakbéradóval (ma mondhatni, hogy ÁFA-val terhelt stb.) gyorsan lefölözte a megélhetés lehetőségét…
Kele József
