Száz esztendővel ezelőtt a karácsonyi képeslapok, még valóban a Jézuskáról szólottak. Ez volt az az idő, mikor nagyapó a sültalma illatos szobában pipaszó mellett történetekkel traktálta a vendég- és gyermeksereget.
ÜNNEPEK MELLÉ 2.
Folytatva a közelgő újesztendő estéjénél, hallgassuk tovább nagyapó halk szavú történetét, melyet olykor-olykor megzavarhat a poharak csengése, meg az öreg csibuk szörcsögése. És a gyertyák himbálózó fényénél ismét előcsoszog Csuba árnya…
Talán nincs is Csuba Ferinek oly híres csínytevése, no és oly véres, mint a csökmei sárkányhúzás. Sok betört kobak látta kárát, mikor a vándor a csökmei csárdában az őt ugrató helybélieknek odavágta, hogy „Sárkányhúzók!”. A történet megtalálható békés vármegye levéltárában, mert bizony komoly törvényemberek vizsgálták az esetet, de világhírre a szeghalmi születésű böszörményi nótárius, Szilágyi János versében tett szert, majd Szűcs Sándor munkája örökítette át a mának. Mikor Csuba a bihari végeken kóborolt, eljutott Csökmő faluba is. Itt az elöljárók pipafüst mellett épp a falu sanyarú anyagi helyzetén töprengtek komornak látva a jövőt. Segítek én a bajon – toppant közibük Csuba. Jártamban – keltemben a rétben bolygólángot láttam, hogy az biz csak temérdek kincs felett loboghatott. Csak az a bökkenő, hogy felette egy hatalmas sárkány őrködik, melyet le kellene húzni róla és akkor én elhozom az aranyakat kigyelmeteknek. Jó taktika! Főként, hogy nem kell a sárkány közelébe menjenek, vigye a vásárra a bőrét a messziről jött. Szereztek egy hosszú kötelet, odaadták a végét Csubának, hogy vigye a rétbe és kösse a szunnyadó sárkány nyakára, majd ők ötvenen-százan teljes erejükből vonják. Csuba amolyan kockázati feldíjként megint csak néhány aranyakat kért. Azután a rétben egy vénséges vén fűz tövére hurkolta a kötelet, meg honnan, honnan nem szerzett egy feneketlen cserépfazekat. A „húzzák!” kiáltásra nekiveselkedtek a csökmei markosok, de a kötél nem engedett, közben Csuba a fazékba ordított, melynek öblében mély morgó hang született. Kis idő múlva, mikor már a falu apraja-nagyja a kötél körül serénykedett, előjött a nádból, be az üres faluba s mi szemének tetszett azt elvette. Ezután megkereste a már lanyhuló népséget. Nem értem! Már le kellett vóna vonni a sárkányt a kincsről. Dejszen, ha valaki uramék közül más asszonyával hált, bizony kijöhet a sárkány a rétből és felfalja az illetőt. Az atyafiak vörösödve egymásra pillogtak, de nem szólottak semmit. Csuba megint bement a nádba és kiáltott, hogy húzhatják. Megint nekiveselkedett a férfinép és húzta. Ekkor Csuba engedte a kötelet és kiabált: „Megy a sárkány!”. Több sem kellett a férfinépnek. Mind eldobta a kötelet és uzsgyé haza, ott is az ágy alá vagy a zugolyba. Kit érdekelt már a kincs? Jön a sárkány felfalni! És jött is. A házisárkány szoknyásan, piszkafásan számon kérni a hűséget… Csak napok múlva vették észre a sajgó derekú férfiak, hogy itt is ott is hiányzik valami a faluból. Csuba pedig ekkor már a harmadik határban járt…
De nem csak Ferkó hagyott ránk dicső tettet… A 18. századan még javában dívott a szokás, hogy a földesuraknak a jobbágyok nem csak pénzben, hanem természetben is adóztak. Komádi városa, mely szigetként lebegett a Kissárrét végtelen rétjei hátán, mivel kevés művelhető földet tudhatott magáénak, e szolgálatokat jószágban, halban és többek között teknősbékában rótta le. Igen ám, de a természet akkor sem volt kiszámíthatóbb, mint máskor. Történt, hogy bizony a kiírt négyszáz tekenyős békákat nem sikerült összeszedni. Mit volt itt tenni, pénz nem akadt, hogy kiváltsák az árát, mit is lehet csinálni, hogy ne a falu húzza a rövidebbet? Csak oly kifogás lehetett jó melyben ártatlan a nép. Bíró uraméknak főtt is a feje, mire az egyik nagybajuszú esküdt kipökte, hogy egy esztendővel korábban a szomszéd Sas nem tudta kiszolgáltatni a búza járandóságot, mert azt elverte a jég. Megvan! Ez a jó, hiszen a jó Isten közbenjárása ellen még a földesúr sem lázonghat. Történt, hogy megjelent a színen (pontosabban kikötött a templom mellett az intéző ladikja) a mord intéző. Bement a tanácsba, keményen koppantott az asztalon és kérte a hiányzó teknősbéka dézsmát. Nincs – jött a csendes válasz. Hogy, hogy nincs?! Mi történt? Elverte a jég! – vágta ki frappánsan a bíró. Attól kezdve az elmaradt hiábavaló dolgok szinonimája a Sárréten az „Elverte a jég, mint a komádi teknősbékákat”…
Kele József
