Amikor a „Piactéren” a tűzoltók járási versenye szórakoztatta a nagyérdemű közönséget.
Több száz fős közönség gyűlt össze és nem csak Szeghalomról, hanem a szomszéd településekről is.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 14.
Őszintén belegondolva, az elmúlt másfélszáz esztendőben nemegyszer csak a Jó Isten kegyelméből menekült meg Szeghalom a komolyabb károktól, pusztulástól. Mondjuk ott voltak az árvizek. Mint a példabeszédek írják, az Úr rajta tartotta a szemét városkánkon, hiszen 1881-ben „csak” „Kisfalut” mosta el negyvenegynehány házacskájával, 1919-ben megint jól odafigyelhetett, mert akkor meg a páskomi-lukácsi rész három tucat tanyája veszett oda. Mi ebben az Isten segedelme? Jogos a kérdés. Bár az idehozott Berettyónak mind kettő gátja egyforma erősség volt, mégsem a négyezer házra szakadt rá a természeti csapás. Hasonlóan veszedelmes a tűz. Mintha csak azért lenne ez a két elem, a víz és a tűz, hogy az emberek romlását elősegítse… De maradjunk, a tűznél. Kiss Ferenc gyógyszerészről, Szeghalom első tűzoltó parancsnokáról írtam, hogy egy tűzoltás alkalmából súlyos betegséget szerzett és 1894-ben ennek következtében elhunyt. Halála után az általa szervezett és mozgatott Önkéntes Tűzoltó Egyesület szintén feloszlott 1896-ban már hallani sem lehet róluk. Hát, megint csak a Jó Isten keze munkáját kell abban látnunk, hogy egy szűk évtizedig a faluban semmi jelentősebb tűzeset nem történt, mert nem voltak begyakorlott tűzoltóink, csak nagypapák a jól bevált lóitató favödreikkel. Ezt az állapotot megunva, valami Nagyváradra szakadt hazánkfia kezdett duruzsolni, hogy ez az állapot nem ildomos, mégis csinálni kéne már valamit. Ó, az áldott lélek. Ezek a duruzsolások nem csak a helyi lapban, de a nagyváradiban is olvashatók voltak! Ilyen ösztökélésre, már az iparos ifjúság is felkapta a fejét és az eszme mögé állott. Béressy Géza hivatali ember (vagy akkor még emberke) és Veres Béla kocsifényező-kárpitos mester összetrombitálta a hasonszőrű ifjúságot és megalakították (újból) a Szeghalmi Önkéntes Tűzoltó Egyletet. A beavatkozók parancsnoka Veres Béla lett, akit még abban az évben (jól van no, 1903-ban) parancsnoki tanfolyamra küldött a csapat. El is végezte, működött is az egyesület, szépen teljesítve nemes hivatását, pedig elég ütött-kopott, még a 19. századiaktól öröklött felszereléssel dolgoztak. Azután kisbaba jött a parancsnoki házhoz és már kevés volt, mit megélhetésre nyújtani tudott a Sárrét. Úgyhogy a parancsnok úr fogta minden ingóságát és családostól felköltözött Budapestre. Mit ne mondjak? Vezérürü nélkül felbomlik a nyáj. 1910-ben, már semmit sem hallunk tűzoltóinkról. Szeghalom tűzvédelmét megint a Jó Isten végezte. Ha már rábízták… Azután történt, hogy ott Pesten, vagy Budán valami őfőméltóságok megunták (belügyminisztárisok), hogy oly sok a tűzkár és oly kevés az egyesület, így ukázba adták, hogy márpedig minden községben, kerületben és majorban kell, hogy legyen tűzoltóság. És láss csodát, 1925 Hősök Napján, a szeghalmi Piactéren felvonultak a helyi tűzoltók. És ki volt a parancsnokuk? Az általam ezeken az oldalakon a huszadik században oly sokszor megbúbolt Makai Marci, a gazdakör jogi tudora! Úgy tűnik, hogy végre méltó vezéri szerepet talált. De inkább dicséretet érdemel, mint búbolást. Szerintem fogalma sem volt arról, hogy a tűzoltókat felszerelni milyen fáradtságos munka. Mindegy, bizton beletanult, mert 1928-ban még mindig ő állt e maroknyi ember élén, mikor szép felvonulás keretében végigmasíroztak új zászlajukkal Szeghalom főutcáján egyik templomtól a másikig, hogy mindkét felekezet itteni képviselőjével az Úr segedelmét kérjék rá (zászlószentelés). És ez még mind semmi! Honnan, honnan nem, már nem csak a múlt század technikája állt rendelkezésükre, hanem a legmodernebb hydroforos targoncafecskendők, amit a három év alatt szerzett be a testület. (Azért, mint múltturkász, igazán szeretném tudni, hogy hol van az a zászló…) De, hogy a tortára hab is kerüljön, Márton barátunk nagyszerű szervezésében a járás négy községének tűzoltói a Piactéren nagyszámú publikum előtt mutatták be szakértelmüket a különböző kötelek, tömlők, meg miegyebek kezelése terén, csak létramászás és vizes gyakorlat nem került a programba. Mindenesetre a nagyérdemű közönségnek szereztek egy kellemes vasárnapot. Ja, hogy maguknak is a tűzoltók társas „ebéddel” (lévén olyan négy óra körül az idő). Hát a Marci ügyvédről már lehúztam egy párszor azt a nedves vászondarabot, de most ezzel a tettével, nem a zászlószenteléssel, hanem az egyesület létrehozásával – szégyellem bevallani de – nagyot alkotott. Azóta állandóan vannak Szeghalmon is és a Sárréten is állandóan tűzoltók. Külön szertáras (ruhatáras) őrszobájuk is ezekben az években nyerte el a napjainkban már nem található berendezését. Pedig. Hányan emlékezünk még arra a szobára, ahol Kincses Gyula bácsi vezénylete alatt fútta, verte a jobb napokat látott csapat. Mert ők ott voltak minden kilométerkőnél, Május elsején, április 4-én, a szent november hetedikén (hányan nem értették, hogy ha október 25-én volt a forradalom, miért novemberben ünnepeljük) és minden sátoros, vagy borítékos ünnepen. Hát valahogy ígyen volt a tűzoltóságunk…
Kele József