Szeghalmi cserkészek, akik „úri módon” utazhattak a Balatonra. Akkoriban ennek is örülhettek.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 18.
Ebben az eszmefuttatásban mondhatnám alcímként, hogy a „kalandozó szeghalmiak”. Persze ne gondoljunk földbirtokosaink, nagypolgáraink és módos gazdáink Mátrát, Budapestet, Balatonfüredet, vagy épp Vorarberget ostromló nyári időtöltéseire. Maradjunk szerény, hazai keretek között. Ki emlékszik már arra, mikor Szeghalmy Gyula a harmadik-negyedik elemis kisiskolásait cipelte végig a felvidéki akadályversenyen, mert ő maga le akarta fényképezni az ottani várakat? Ugyebár ő a diákkirándulásból fedezte expedíciójának részbeni költségeit. Nos, a diákkirándulások 1920 után, már csak a Királyerdőre és a Körös partjára, valamint a környező településekre korlátozódtak, de ez utóbbiak inkább kemény turnék voltak, mint Dévaványán, ahol a szeghalmi kisdiákok több száz fős közönség előtt énekelhettek. A helyi sajtó szerint elsöprő sikerrel. Tehát, Trianon ennek is véget vetett. Szeghalmy tanító úr pedig az ellene felhozott vádak (Tanácsköztársaság stb.) ellen védekezett, vagy perelt, hogy már nem volt ideje ilyen apróságokra (pedig utazott, fényképezett és írt eleget). Tehát a szeghalmi diákok országlása elakadt egy időre. Azután jött a gimnázium! Már az első tanév végén az egész első osztály Nagy Miklós és Pásztor József vezetésével három napra fővárosunkba tett látogatást. „felbecsülhetetlen volt ez a kirándulás különösen a mi alföldi tanulóink számára, akik között a legtöbb életében most látott először hegyet, nagy várost, szép épületeket s az állatkertben külföldi állatokat.” Írta Nagy Miklós később. A diákok három, vagy öt pengőt kellett fizessenek, sőt volt, ki díjmentesen utazhatott, mert a Szeghalomvidéki Hírlap műsoros estet rendezett és a bevétellel támogatta az utat. Jó! Álljunk meg egy szóra! Nem is volt ez oly nagy áldozat sajtóorgánumunk részéről. Nem lekicsinyleni akarván, nézzünk a dolgok mögé. Ki szerkesztette az újságot? Fülöp Károly magyar-latin szakos tanárunk, akinek Nagy Miklós már a kezdetektől kiharcolta ezt a posztot, hogy legalább a sajtó útján a gimnázium ellen történő támadásoknak elejét vegye. De hagyjuk ezt az összeesküvés-elméletet! Persze kik léptek fel a sajtó műsoros estjén? Hát maguk az utazni vágyó diákok. Így érthető, hogy apait, anyait beleadtak és szép sikert könyvelhettek el. De hát mennyit is fizettek a diákok a pesti útért? Kérem szépen, mai nagyságát az összegnek csak hasonló értékhordozóval tudom kifejezni. Egy Pengő tíz kiló kenyeret ért! Ez mai középértéken számolva három és félezer Forint! Ha azt olvassuk, hogy a Horthy korban a napszámos egy Pengőből tengődött naponta, eltartva családját, van aki még sóhajt is. Kérem! Szinte minden parasztportán ott volt az aprójószág – a faluszéliek a határban – , a sertés, még ha csak kis kurtafarkú is, ott volt a kukoricaszár kúpolva, vagy a ganalykockák. Ha felesbe elment aratni búzáért ment és még sorolhatnám. Ezzel csak annyit említettem, hogy a fűtés, élelem részben meg volt oldva. Nem oly régen a „napszám” – tán még tíz éve sincs – három és félezer forint volt, amiből bizony fűteni, világolni, húst venni, kenyeret venni… Tíz év! Amiről most írogatok az közel száz év! Mit is fejlődtünk, szegény napszámosaim? De hagyjuk e nem épp szívderítő számolgatást. A gimnázium Igazgató Tanácsa, okulva egy esetlegességből és, hogy biztossá tegye a rendszeres országjárást, négyszáz pengős alapot hozott létre, erre a célra. Közel másfél millió forintot különítettek el az éves költségvetésből, hogy a tanulók megismerjék hazánk tájait. No, ez a példabeszéd! Ez az alap segítette a szeghalmi nebulókat, hogy 1929-ben elkészülhessen róluk ez a itt közölt „vagonlakó” kép, mikor a Nyugati Pályaudvaron várják, hogy vagonjukat a balatoni gyors végére akasszák. Nem a legkényelmesebb módja a világjárásnak, mint azt a „Hobók altatódala” is érzékelteti, de volt „fílingje” a dolognak, sőt olcsóbb is egy mondjuk Gyomán bérelt marhavagonnal végigutazni… A kép eredetije egyébként Maróthy György polgártársunk őrizetében van. A kirándulás lényegében éjszakai utazásokból, nappali túrázásokból állott, hiszen négy nap alatt a Balaton és Pécs voltak a Péter Zoltán és Nagy József vezette expedíció célállomásai.
De, ha már 1929, akkor még valamit! Szeghalmi diák Vilmos császárnál! Ordította a Szeghalomvidéki Hírlap egyik címében. Ha kalandozó szeghalmiak. Szintén cserkész. Patai Gyuláról van szó, aki nyomdászinasként dolgozott akkoriban Sz. Tóth Imre nyomdájában. Mint régi vándorinas és mesterlegények, nyakába vette a világot és a nemzetközi cserész-szövetség közreműködésével (szállás, élelem) körbegyalogolta Európát. Ausztria, Németország, Hollandia, Belgium – itt fogadta őt a hajdani német uralkodó – , Franciaország, Olaszország, Svájc, Ausztria és haza. Na, erre varjunk gombot! Útjáról temérdek levelezőlapot hozott haza, melyek közül álmodozó lelkű bátyja nem is egyet meg is festett. Ezek ma a helyi – elnézést, de nem én találtam ki ezt a spanyol nevet – a Nagy Miklós Városi Könyvtár és Sárréti Közérdekű Muzeális Gyűjtemény (phű!) gondjaira vannak bízva a világjáró túrafokossal együtt. Mondhatja bár ki, hogy ez csak fél Európa. Kérem szépen a másik fele egy másik évtizedbe csúszott…
Kele József
