Akár egy csendes SZOT-üdülő is lehetne a képen. Egyáltalán ki emlékezik még a SZOT jelentésére? Bizony már nem egyszer kérdezték, hogy hol van ez az épület. Hja, kérem, a manzárd-szobák helyén ma emelet van…
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 1.
Ha már új évtizedbe léptünk, egy kicsit nem árt, ha lehorgonyzunk az elején, akár csak az előzőkben „Hamari sógor”, mert bizony itt is adódott még érdemes dolog, amin igazán hasznos elrágódni. Féja Géza volt fiatal falukutató valahogy úgy írt a Sárrétről, mint a kormányzat által elhanyagolt, magára hagyott tájról, mely csak lakói élni és fejlődni akarása jóvoltából haladt előre, nem egyszer országos szintű tettek által. Mert ugyebár ott volt a Péter Andrásunk, aki középiskolát álmodott a „Sárrét Fővárosába”, ami mintegy évtizednyi huzavona után a kormányzattal szemben kevésbé lojális kálvinistáink jóvoltából megszületett – és működött! Minden „jószándék” ellenére. Most sem igen szakadhatunk el a középiskolától… De előbb nyúljunk vissza az időben. Simay János és neje Nagy Margit több hagyományozása mellett Kórházi Alapra hatvanöt hold (0,57 hektáros) földet hagyott, ami mellé Petri Mihályné Mészáros Sára 18 000.- Koronás alapítványa is társult. De ez a kórház, sehogyan sem akart megszületni… Mindig vagy közbejött valami, mint a háború, esetleg az infláció, vagy pedig egy aprócska dolog hiányzott csak, mint például a szándék. Ugyanakkor a húszas években a magyar népbetegségnek számító tuberkulózis egyik gócpontja éppen a Sárrét volt. Átlagosan a halálesetek közül minden hatodikat lehetett e kór rovására írni. Ez pedig halaszthatatlanná tette, hogy a közigazgatás ne lépjen közbe az áldatlan állapotok miatt. Végül az 1920-as évek végére majd három évtizeddel az eszme megszületése után fel is épült a modern, egészséges környezetben álló, harminckét szobás kórház. Csakhogy! Ahogyan mifelénk mondani szokás „Hát ugyi megin hibádzik valami”. Ki gondolt bele a nagy építkezési lázban, hogy bizony be is kellene rendezni ezt a csodálatos épületet. No, arra már nem futotta a keret. Itt ne gondoljon senki arra, hogy többet kívánt az akkoriak szeme, mint amit elbírt volna a szájuk. Egyáltalán nem erről volt szó. Ugyanaz történt, mint a Járásbíróság épületének esetében. Közbe szólt a világválság… A szép épület pedig ott állt kihasználatlanul, a legszokottabb módon romlásnak indítva. És itt lépett közbe a gimnázium. De itt meg is állnék egy pillanatra. Annyiszor elhangzott a tollforgatók részéről, hogy így, úgy kifosztották a Péter-féle Alapítványi vagyont, sőt egyik kedvenc ilyen dolgozatom jó harminc gépoldalon elemezgeti azt az egy állítását, hogy az egyház a nemes alapítvánnyal „klerikális tolvaj” módjára bánt. Mert ha nem ők kezelik, biztosan előbb lett volna gimnázium! Úgy akkor nincs világháború, nincs trianoni közigazgatási, közjogi fennakadás, nincsen infláció, meg hasonlóan érdekes dolgok. Jó, egy-két „bérlő” problémája megmarad. Ezek ellen pedig, mint láttuk, Papp Lajos nagytiszteletű urunk és a fiatal, tetterős Nagy Miklós vezette Igazgató Tanács sikeresen lépett fel. 1926-ban megnyitották a középiskolát és egy közeli épületben a Weiszberg telken a hozzá kapcsolódó kollégiumot (Tudják, az a csúnyarózsaszín épület a Hunyadi utca és Szabadságtér sarkán, amit a köznyelv „Csüllög-ház” néven ismert.). Nem sokkal később ez a szétrabolt alapítvány – igaz jelentős kölcsönnel – felépítette az akkor még hat osztályos gimnázium épületet, mely a legmodernebb akkori elvek szerint készült el. Amikor a jelen 1930-as évhez eljutottunk, nem elég, hogy javában törlesztették az építési hitelt, de „ezek az elherdálók” megvásárolták az Ady utca és Kossuth tér sarkán álló úgynevezett Szabó-féle házat – a volt posta – és ott előbb a középiskola gazdasági hivatalát rendezték be, majd egy év után itt kezd működni egy akkor nagyon modern nevelő intézmény, a Cserkészinternátus. Sőt odáig mentek „ezek az elherdálók”, hogy még abban az évben bérbe vették a fentebb már leírt, üresen álló kórházépületet a községtől, a már négy évfolyamba tömörülő kollégisták kényelmes elhelyezésére, gondolva arra, hogy hamarosan nőni fog a lakók száma. Reklámozták is levelezőlapon az új intézményt. Teniszpálya, külön ebédlő (mindenkinek jutott hely), és sóhajtsanak a volt „Budai Nagy Antalosok”, világos hálótermekkel, amelyek földszintes ágyakkal voltak berendezve (a földszintes nem elírás, hanem tény). Nagyon valószínű, hogy ilyen tágas és kényelmes hálóterme, azóta sem volt a szeghalmi kollégistáknak… Szabó Lajos bácsi és Katika néni jóvoltából volt szerencsém látni azt a fényképet, amelyik ennek a kollégiumnak a konyháján készült. Mint maga az épület. A kor színvonalán modern, tágas és világos, hogy a korabeli KÖJÁL sem kívánhatna szebbet. Most ne beszéljek arról, hogy a képen éppen hatalmas fonott-kalácsok mellé a kakaót főzték. Egyszóval a nagy herdálás mellett a legnehezebb gazdasági viszonyok között a Péter András Alapítvány és a Református Péter András Reálgimnázium nem, hogy küszködött volna a fennmaradásért, hanem még látványosan is fejlődött az oktatás-nevelés körülményeinek minél harmonikusabb feltételeinek megteremtése céljából.
De hát mégiscsak az egészségüggyel kezdtem. Hát, akkor térjünk még egy nyúlfarknyit vissza erre a témára. Köztudott, hogy Esztergály Szörény doktorúr mit tett községünk népegészség ügyéért az 1950-es 60-as években. Mondhatom, hogy ez sem volt minden előkép nélkül. A szociális munka e téren kiterjedt a csecsemő és szoptatós anyák fokozott egészségvédelmére, jobb orvosi ellátására. Ingyenes orvosi ellátásban részesültek, akik hatósági szegénységi bizonyítvánnyal rendelkeztek. Sajnos akkor sokan voltak. (Hogy ez sem új?) Az egészségügy terén újabban megszerveződött a Vöröskereszt mellett a Zöldkereszt szervezet, melynek az itt leírtak szerepeltek programjában. A mozgalom és a tettek élharcosa dr. Szentkereszty László tiszti orvosunk volt (járási főorvos). Megint egy elírás következtében „rezidenciáját” a Községházára helyezték. Pedig az nem volt más, mint a Tűzőrség korábbi ügyeleti szobája (a Tűzőrség költözött a nevezett intézménybe), ahol késő estig fogadta nem egyszer a csecsemőket és a fiatal édesanyákat…
Kele József
