Viszonylag gyenge minőségű kép – hátha majd akad valahol jobb – és az is igaz, hogy témánknál három évvel későbbi, mégis az ország első Cserkészinternátusa.
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 11.
Az az érzésem, hogy a türelmes olvasónak már kezd elege lenni a világválság rengeteg kisember-nyúzó gondjából és bajából, bár akadtak jó emberek és cselekedetek abban a kávét tengerbe (!), tejet a csatornába (ja, hogy ez ma is divat?) korszakban. Valahogy azonban kikoptak a kedvenc szóhasználatom fordulatai, mint a „Sárrét első”, vagy „országosan első”, meg az egyetlen. Talán nem késő, most – mert még áll az épület – elővenni ezeket a szófordulataimat, mielőtt valamely vállalkozó, vagy vállalkozóink megvéve ezt az épületet, a szép nagy portával, véletlenül lebontatja és mást eszel ki helyette. Igen, a kollégium épületéről lévén szó, amelyik oly jó helyen áll az Ady utca sarkán, kis parkja közepén… Történt egyszer (ahogy a mese kezdődik), hogy egy egyszerű óraadó gimnáziumi tanárnak, történetesen Baka Bélának isteni szikra ugrott be. Már hogy a gimnázium kollégiumi gondjain, a nebulók elhelyezésén segíteni kell, mert a Weiszberg-telek már szűkösnek bizonyult. Az egyik, hogy a már megalakított Péter András Cserkészcsapatot egy nyugodt helyen lehessen egyben tartani, másrészről pedig – mivel az adott kollégium épületébe már csak hálni jártak a lelkek, tanulni nem volt hol, egy csapásra megoldható. Meg kell venni a Szabó-féle házat, vagyis a volt posta épületét! Igen, az általános válság közepén! Termelt annyi hasznot az öreg alapítványi birtok, hogy bele lehetett vágni. Persze ez sem volt igazán olyan dolog, hogy csak a cserkésze élvezhessék. A régi „postaszárnyba” a középiskola gazdasági hivatalát telepítették, míg a postamesteri lakás hét helyiségében éjjel harminc cserkész szundizhatott, de délutánonként 117 diák tanulószobáját zsúfolták be. Így ment ez, míg a kórházi bérlemény be nem üzemelt. De ne én beszéljek, hanem adjam át a szót az „Azt írja az újságnak”: „Szeghalom közönsége halhatta emlegetni tavasz óta, hogy a Péter András gimnázium mellett működő diákotthonon kívül egy Cserkész-Otthon is nyílik. Eddig az előkészületek folytak és a parancsnokság jobbnak találta, hogy az Otthon Szeghalom közönségével csak akkor ismertesse meg, mikor annak megnyitása elől minden akadály elhárul. Most azért tájékoztatjuk az olvasókat e nagy reményekre jogosító intézményről. Nem csak Csonka-Magyarországnak, de az egész világnak ez lesz az első ilyen szellemű intézménye. Külső keretében mitsem különbözik a többi internátustól. Oly községbeli gyerekek nyernek benne elhelyezést, akiknek lakóhelyén nincs középiskola, vagy a szülők jobbnak látják, ha gyermeküket intézetben helyezik el. Ezt a célt azonban a cserkész törvények szellemében kívánja elérni, vagyis a fiúknak nem csak arra kell törekedniük, hogy jó tanulók, hanem hogy igazán jó cserészek is legyenek.” No, igazán lepipáltak… Nem csak első az országban, de a világon is és itt Szeghalmon… A Cserész Otthon vezetését Baka Béla (ötletgazda), Böőr Ferenc (kinek köszönhető, hogy a Péter András Ref. Reálgimnáziumból Bólyai Farkas Gimnázium lett) és Koppányi Imre (későbbi főnyilas) csapat-tiszt végezte. Az Internátust 1931. Szeptember 8-án avatták fel. Épp évfordulója van! Az avató ünnepséget délben rendezték (Hja, kérem, így könnyebb elkészíteni az ünnepi ebédet…) ahol először Faragó Ede országos vezető tiszt adta át a csapatzászlót. Ezután Papp Lajos lelkipásztorunk kérte Isten áldását a kicsiny intézményre. Némethy Samu cserkészkerületi társelnök beszédében (a megkonduló harangok kapcsán, spontán) a nádorfehérvári diadalt hozva fel példának, mikor egy kis sereg győzedelmeskedett a hatalmas oszmán erő felett. Most az intézmény kicsin serege fog küzdeni a szebb magyar jövendőért. A rendezvény az első napiparancs kihirdetésével zárult: „1. sz. napiparancs. Szeghalom, 1931. szeptember 8-án. Cserkész testvéreim! Megnyilt az első Cserkészinternátus Szeghalmon. Ennek az internátusnak, mint első résztvevői, ti is lelki alapítói vagytok és tanár, diák, cserkészvezető és cserkész egyaránt alapító testvér a jobb magyar szellem építő munkájában. Ezt a zászlót az alapítás emlékére adom, mint szent magyar szimbólumot, amely azt jelenti, hogy e csonka hazának majdnem a határán végvári őrség vagytok, de lelki szemeteket soha nem veszitek le Magyarország határáról és mindnyájan azért fogtok jobban tanulni, nemesebben élni, hogy szegény csonka-hazánk újra nagy legyen.” Esküszöm, hogy a véletlen hozta úgy, hogy e sorok a trianoni centenárium idején íródjanak le ismét. Nem is oly messze tőlünk húzódik az a bizonyos határ. Itt a szellemi végvárban bizony igencsak elkélne a vigyázó szem, mikor a sematizmus és provincializmus oly boldogan tenyészik és a szellemi restségre külön terhet nyom „Róma messze” van nemtörődömsége…
Kele József
