No, kérem szépen! Egy kedves tábla, igazi címfestői tehetséggel a kilencven év előtti Szeghalomról
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 12.
Végre! Eljött az ősz! Most tegyük félre az iskolakezdés oly megható jeleneteit, mint a csigává átvedlett ifjak reggeli készülődése, vagy az anyukák parkoló keresése, a minél közelebb az iskolaajtóhoz mizériájában, hogy mást ne is említsek. Hanem! Bizony egy férfiemberek soraiban örvendetesebb esemény is kezdetét vette. A szüret. Minden nemű, fajú szőlő puttonyba (már ahun), vedrekben, zúzóba, présbe kerül. Ha már a szőlőnél tartunk. Kis hazánk volt szíves és ész nélkül alákanyarította nevét még a szőlőtermesztés és felhasználás európai diktátumához is. Mit míveltek? Aláírták és máris megvolt az eredménye. Van, aki gondol arra, mikor ennyi meg ennyi hektárral csökkenteni kellett a szőlő termőterületét, mert „Európa megmondta”… De van ennek egy záradéka is, ami főként disznótor idején tűnik szembe. Okostojások! Mármint az aranypennás aláírók! A présből kikerült (nem folyékony) szőlőmaradványt ugyebár (mert „Európa megmondta”) vagy be kell szántani, vagy – üssek a számara! – elégetni! Végig gondolták? Mindegy, lelkük rajta. A téli hajnalban (előfordulnak mínusz húsz fokosak is) milyen jól esett egy kis törköly a böllérrel közösen csak úgy a gallér mögé löttyintve. Jó, tudom, ma is van ahol minden előírás ellenére… De ha már pájinka. A cefre (szilva, vegyes satöbbi) szintén boldogan utazik a szeszfőzdébe. És bizony vannak, kik a friss termék minőségét ott helyben ellenőrzik, vagy komát hínak a tanyára egy kis barátságos meózásra… Történt nagyon régen, mikor még volt családom, mikor még volt gépkocsim, szóval nagyon-nagyon régen, hogy valamiért Bucsa határába tévedtem. Ah! Gyönyörű aranyfényes, aranysárga leveles, kék eges őszi napon. Szinte öröm volt vezetni. Egészen addig, míg a kertészszigeti leágazásból elém nem fordult, sodródott, kígyózott, lebegett egy kamikáze kerékpáros. Amolyan útellenőrzős lehetett, mert az úttest mindkét padkáját megnézte sűrűn idő marta, edzett drótszamaráról. És ezt művelte a nyeregben ülve (!) a bucsai hídig, egyenes irányba (Bucsa felé) másfél két kilométeres óránkénti tempóval. Már csak szurkolásból (meg, hogy jelezhessek a közlekedés más résztvevőinek) végig követtem. És vannak csodák! Mindössze egy IFA teherautó jött, de az is felmérve a helyzetet, a közeli buszleállóba (megálló?) húzódva várta ki azt a cirka háromnegyed órát, míg a jelenség elhullámzott mellette. De hát nem is a honpógárunk tornamutatványa a lényeg, hanem a múlt. Szóval az „Azt írja” barátunk szeptember közepi számában döbbenetes címmel lepte meg a vasárnapi ebéd után ereszaljon sziesztázó polgártársainkat. „Vendéglősök és korcsmárosok válságos napjai” No, hát egy ilyen hírre a legedzettebb atyafinak is kimegy az álom a szeméből, főként, mikor két óra tájékán esedékes a kugli parti a Hangya háta megett egy kis karcos kíséretében. Persze egyből belebukik a cikkbe, hogy a dolgok mélyére lásson. „Mióta a vendéglős ipart csak képesítéssel bíró ember űzheti, joggal gondolhatták a vendéglősök, hogy szakmai kérdésben jobban védik őket a hatóságok és a pénzügyi közegek. A korcsmárosok, kik szintugy viselik a közterheket, méltán számíthattak arra, hogy foglalkozásuk gyakorlásában nem fojtogatják őket avatatlan kontárok és jogosulatlan bormérők. Különösen időszerű ez a megállapítás most, így szüret körül, mikor az engedély és igazolvány nélküli borkimérők megélhetésükben fenyegeti a vendéglősöket és korcsmárosokat.” Ezután a szerző felsorolja az engedélyesek (így is bő számban leledző) táborát, akik a borilletéket becsülettel lefizetik és legfeljebb egészséges versenyben állnak a hivatásuknak élő vendéglősökkel és korcsmárosokkal, legalább is az áraikat tekintve. De! Folytatja a dörgedelmet a szerző. „Ám van az italmérőknek egy fajtája, mely az ismeretlenség homályából szeptember végén szokott felbukkanni és a sajáttermésű bort mérők száma bámulatosan megszaporodik.” Példát hoz fel, hogy szép éjszakán a Hajdúságból egész szekérkaravánok indulnak el teli hordókkal megpakolva „lefelé”, hogy húsz-harminc községgel arréb a rakományt a hajnali derengésben lerakják egy-egy cimboránál, vagy sógornál. Az ilyen üzlettársnak persze van szőleje, mintegy száz négyszögöl mintegy öt század hektár, amiből egy negyedórányi forgalom is nehezen jön ki… De van érdekes statisztika is! „Megtörtént a múlt évben, hogy egy Körös parti községben a jogosulatlan italkimérő három nap alatt magánháznál 54 hektoliter pálinkát is kimért, mire a megtorlásra illetékes tényezők és a csendőrök erről értesültek.” És kérem szépen ez a pálinka valódi pájinka volt, nem pedig holmi összeöntött kémcsőszörnyedvény! Azon ne törje senki a fejét, hogy 1930-ra Békés vármegye Szeghalmi járásában hány Körös menti község volt fellelhető. Szeghalom akkor már a Berettyó partján álmodozott körösi múltjáról. Ne tessék keresgélni, nem „ladányi határ az”…
Kele József
