Nagytiszteletű Papp Lajos lelkipásztorunk, bár alig másfél évtizedig vezette „nyáját”, mégis számos olyan tettet vitt végbe, ami esetleges emberi oldalait messze a múlt homályába űzte.
VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 17.
Mert bevallom, hogy bennem is motoszkált a sanda gyanú, hogy anno nem volt az olyan véletlen, mikor a lelkészi pár házassági évfordulóját nagy csim – bummal és persze népebéddel egybekötve iskolaavatóval kötötték egybe… Mer’ biz még mindig foroghat sírjában lelkészünk, hogy az ezerfőnyi újtelepesinek mivé lett a templomiskolája, hová néha-néha ő maga is kiment ünnepi istentiszteletet tartani Baka Béla kántor helyett (és még Tildy is!). De mondhatni, hogy ő volt a csendestárs a gimnáziumunk megszületésében, aki stabilizálta az egyház és magának az Alapítványnak az anyagi helyzetét, harcolt a polgári iskolai kezdeménnyel szemben, hogy: Márpedig Péter András Gimnáziumra hagyta vagyonát! És harcolt Debrecennel szemben, hol elődje Csánki Benjámin professzorkodott és verte a vasat, hogy: A Péter Alapot adja Szeghalom a Debreceni Kollégiumnak. Persze harc fojt a presbitérium berkeiben is, hol egyik kerékkötője a vérig sértett Szeghalmy Gyula bátyánk volt. És ezek a munkálkodások csak a fővonalat jelentették! Mert ott voltak a pártoskodók, „jóakarók”, mint mindig, mindenütt. Mindez segített felemészteni amúgy is gyenge lábon álló életerejét és június 17-én istentiszteletkor Baka Béla már azzal ment fel a szószékre és kezdte beszédét, hogy a gyülekezet Pásztor nélkül maradt… És máris az „Azt írja” barátunk frissiben a lovak közé csapott. „Csak az első pillantásra látszik kegyeletlenségnek, hogy szegény Papp Lajos halála után ilyen rövid idővel már erről a kérdésről is beszélünk. Hiszen a rohanó élet egy koporsó felett sem áll meg egy 8000 lelket számláló gyülekezetet nem szabad hosszú időn át pásztor nélkül hagyni. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy hivatottak és hivatlanok máris beszélgetnek a lelkészi állás betöltéséről.” Harsányi Pál esperes, mint a legérintettebb szószóló, egyből azzal a javaslattal fordult a presbitériumhoz, hogy ne választás útján, hanem meghívás révén töltsék be az idő rövidsége miatt ezt a fontos helyet. Pedig! Pedig, volt is elég érdekes vélemény a presbiterek között, kiknek Harsányi úr igyekezett ezáltal pányvát vetni, akik oly lelkesen ágáltak a református egyház berkeiben évszázadok óta meggyökerezett demokráciára. Sőt még hatalmasabb tábora volt Baka Bélának, aki a kényelmetlen helyzetből (a felsőbbséggel való szembenállásról) igyekezett szépen kibújni. Bár véleményem, hogy inkább az egyházfikat ismerte úgy igazából és a belső torzsalkodásnak nem ment elejbe. Bár egy heveny választáson felé billent volna a mérleg, hiszen már évnyi ideje hallgatta az fődi níp zengzetes szavait, ő mégsem állott szorítóba. „Az az ember, akire első pillanatban talán a legtöbben gondolnak: Baka Béla – nem fog pályázni a lelkészi állásra. Baka Béla, mint a Péter András reálgimnázium megválasztott rendes vallástanára és a cserkészotthonnak a parancsnoka, megtalálta a maga életének célját és vállalt feladatának teljesítését annyira szívügyévé tette, hogy még próbálkozni sem akar az anyagilag sokkal előnyösebb lelkészi állás elnyerésével.” Nem példabeszédként. De tudta, mit akar, mire hívatott, mire képes. Másként ugyebár ezt hívhatnánk önismeretnek, realitásérzéknek, meg hasonlóknak. Bár több ilyen ember élne (vagy élt volna) a Földön… De! Nem kell félteni a belső demokráciát, volt éppen elég súgó és jelölt. Elek Sándor okányi lelkész, Irlanda Dezső Mezőkovácsházáról, Rácz Béla Dr. gyulai lelkipásztor és nem utolsó sorban Gyökössy Dániel (aki Tóth Béla szolgabírót is eskette, szeghalmi felmenőkkel bíró – tehát jó hátszéllel)) református lelkész Körösladányból. Egyszóval igazán pezseghettek a népek a demokrácia szoknyája körül, hogy nékik legyen igazuk. Azután hogy is szokás mondani? Orcával értek aszfaltot, mikor a kormánypárti főjegyző csendben megüzente a kedves gyülekezetnek, hogy az ő fajta demokráciájuk nem csak időrabló, amiből, mint tudjuk, soha sincs elég, nem beszélve arról, hogy a vita a pártoskodás egyházszakadáshoz vezet, mint a századfordulón a szomszédos Füzesgyarmaton. Nem beszélve az istenfélő hívek ama hitbuzgalmáról, melynek révén próbálták egymás fejébe verni a saját jelöltjük jobbságát, rátermettségét – és bizony nem egyszer ez a fejébe verősdi a szó legszorosabb értelemben valósult meg… Szóval egy kormánypárti, egy kormánypárti szekretárius szólott a néphez! Mégpedig, hogy hívják meg maguk közé, egyházuk pásztorának azt a Tildy Zoltánt, akivel nem ritkán tele voltak a napi és hetilapok (főként a kormánypártiak szidalmazták ígérgetéseit és gúnyolták ki akkorra már híressé tett képviselő választási bukásait). Mondom, egy kormánypárti állt Harsányi esperes javallotta módszer mögé és egy „bajkeverőnek” titulált lelkészt javasolt a szeghalmi szószékbe. Ja! Ne feledjem ráadásul katolikus volt a lelkem, tehát semmi előnye sem származhatott abból, ha Tildy Zoltán Szeghalomra kerül…
Kele József
