Szeghalom története, 138. rész

Most nem a fél évszázada átadott benzinkúton van a lényeg, hanem a Somogyi pékség immár száz esztendős kéményén.

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 23.

Így karácsony táján a történelem is egy kicsiny kunkort szokott venni. Mert a karácsonyhoz bizony sok minden kell. Persze első sorban emberek, a család és közösségek. No meg bizony számtalan kellék, aminek középpontjában persze a fenyőfa – karácsonyfa, ami pediglen a német nyelvterületről kúszott be hozzánk. A sok-sok kellék természetesen a konyha környékén ölt testet, mint például az ünnepi kalács, melybe például az 1860-as években Végh József asztalos bátyánk kontókönyvében a következő adalékok kerültek: „Egy itze mákot a piaczrol / Fehír czúkroz a sidó boltostól / Egy fertály masola szőlőt a péktől.” Azután még ott voltak a további kiadások szép sorjában: „Négy itze pálinkát az kántálóknak sógortól / három krajczárt a kántálóknak” Tehát volt elég kiadás… De hát, ha a bevezető képre a „somogyi-kémény” került akkor egy kicsit ismerkedjünk meg magával Somogyi János pékmester úrral is. Erre megint Boromisza Zsolt emlékeit tudjuk elővenni Végh József után hét évtizeddel és mi előttünk kilencven esztendővel. „ Az ő főutcai kis boltjából hordtuk életem legfinomabb kenyereit, az „Erzsébet-kenyeret”. Házi kenyér méretű és minőségű pékkenyér volt ez. Foszlós finombélű és szép nagy dúca volt, kiforrt az oldalán. Nagyon szerettem hozzá járni, tetszett az egész műhely, de benne legfőképpen Somogyi tiszta fehéren, ruhája természetesen fehér volt, de az volt a borosta az arcán, a szemöldöke és a bajsza is. Ha nem volt munkában szőke ember volt. Erős karjaival hatalmasan dolgozott a tésztával, dagasztott, gyúrt, forgatta az anyagot, könyökével is dolgozott. Azután a szépen kelt masszát ügyesen rakta kosarakba pihenni és még ügyesebben fordította lapátra és tolta be a kemencébe. Bérbe is sütött, hozták a lányok, asszonyok az otthon készített kenyeret, kalácsot sütni. Mindig kaptam jó nagy karéj kenyeret Somogyitól.”  Csak kitérőként megemlítve. Ki emlékszik még a frissen sült házikenyér ízére? Mivel ezen időre az iparosoknál, kereskedőknél és a megszaporodott értelmiség háztartásában már kiment a szokásból a kenyér otthoni megsütése, bő piacot szolgáltattak Somogyi János és még három sütő kollégája termékei számára. Így volt ez a karácsonyi kaláccsal is – ne felejtsük el, hogy Végh bátyán a masola szőlejét is a péktől szerezte be anno. Természetes is volt, hiszen a pék rendelkezett a termékeihez szükséges nyersanyagokkal. A falu szája a kúton is foglalkozhatott eleget Somogyi Jánossal, mert bizony viszonylag későn nősült meg és ráadásul nem is a helyi menyecskék közül választott, sőt az itt szokásban lévő körből (Mezőtúr, Köröstarcsa), hanem a nagy messziből, Hódmezővásárhelyből hozott egy helyre menyecskét. Az új asszonnyal közösen oly annyira felvirágoztatták a kis pékséget, hogy hamarosan megvették a ma is pékségként működő sarki házat, ahol a műhelyben már inas is dolgozott. Ahogy az asszony „felszabadult” a kemény munka alól, a nagy házban egy takaros szatócs üzletet nyitott. De ne is sokat gondoljunk vele, hiszen ott voltak a kútszájúak a „Jól megy Somogyiéknak komaasszony.” féle szöveggel.

De lépjünk át a karácsonyi kalácsosdin, hiszen így vagy úgy mégis hűvös időre esik és valóban csak az együttlét teszi oly meleggé és nosztalgikussá főként mostani karácsonyunk felől nézve. Azért van más szívet melengető esemény is az emberek és rokonaik életében (most nem a gyermekáldás, esküvő – még a sorrendet is sikerült modern világunkhoz idomítani!), mégpedig a hivatalos nagykorúvá válás egy másik színtéren, mint a legényavatás… 1934-ben nagy esemény történt gimnáziumunk életében. Megtörtént az első érettségi vizsgálat! Mi ebben a „nagy esemény”? – kérdezheti bár ki. Nos. Ma mikor az érettségi a minimum szint a legtöbb álláshoz bizony nem nagy szám, még ha emeltszintű jelzőt is ragasztanak elé. De! Akkor sima érettségivel lehetett csak bármilyen hivatalba jelentkezni, amiből koránt sem volt annyi, mint napjainkban, sok esetben kitörni egy társadalmi osztályból, bizony meg volt az értéke! Az érettségi vizsgálatok nem csak a református egyház nyolc év előtti döntését igazolták, hanem a lassan felfejlődő tanári gárda úgymond talpraesettségét is, hiszen megfelelő szinten tanították, nevelték a rájuk bízott ifjakat. Mindezt annak ellenére, hogy bizony az első nyolc esztendő sokszor a megszűnés szélére taszajtotta az intézményt. De állhatatosan vitték tovább a dolgokat. Ennek az első érettségizett generációnak volt ikonikus alakja a sokunk által ismert Dr. Nagy Zoltán, állatorvos, vagy nevezzük úgy, ahogyan őt ismerték, Zoli bácsi. Az érettségi után állatorvosnak tanult. Megtehette volna, hogy hátat fordít a Sárrétnek, mint annyian abban (?) a korban és valamely nagybirtokon keres zsíros állást. Nem, ő hazajött a szülőföldre! Ezt csak így karácsonyi hangulatban jegyzem meg, mikor a nem érettségivel, hanem diplomával – mihelyt megvan! – máris messze tájakra mennek fiataljaink, tehetségüket kamatoztatni. Az otthon, a Sárrét, pedig mint mindig hoppon marad. Ki emelje fel, ha azok kiknek feladata lenne nincsenek sehol…

                                                                                 Kele József

Szerző: lezo