Szeghalom története, 152. rész

A 32. honvéd Határvadász-zászlóalj a csapatzászló adományozásra induló katonái a Petőfi és a Kinizsi utca sarkán

INNEN-ONNAN A NEGYVENES ÉVEKBŐL 4.

 

A leányok (és némely asszonyok) szíve ismét hevesebben doboghatott. Az utcák kövezetét, néhol földjét kemény katonabakancsok döngölték. A kiképzési foglalkozások szünetében az határvadászaink a díszmenetet gyakorolták. A szép szál legények feszesen kihúzott testtel verték a port. De hát hagyjuk a hölgy szíveket. A legkisebb korosztály fiai sem voltak alávalóbbak vitéz katonáinknál. Amikor csak lehetett szintén poroltak komoly orcával, vagy mint nagyobb társaik hol a gyakorlatozásnál használt lövészárok és föld erőd „játszóterén” háborúsdit játszottak, vagy a lőtér környékén bóklásztak elveszett hüvelyekért, ami akkor nagyszerű gyermek-valuta volt. Ha esetleg éles lőszert találtak, arról keményen hallgattak, mert nem elég a katonai és hivatali szigor, ha kitudódott, bizony otthon is várt egy alapos porolás a nadrág hátsó felére

„Azt írja” barátunk, már májusban terjedelmes cikkben fejtette ki, hogy csapatzászlót illik adományozni a zászlóaljnak, mert a „szép hagyomány azt diktálja, hogy azok a községek, melyekből a csapat felállítódott, zászlóval emlékezzen meg hős fiairól”. Ezután többször is buzdít a nemes célra, hol más, például hazafiúi tűntetés kapcsán számolva be, egy-két mondatban kitért a csapatzászló nélkülözhetetlen voltára, fontosságára és jelkép erejére. Márpedig hazafias tűntetés, nagygyűlés és est akkor szép számmal akadt. Így a Revíziós Liga szervezésében, vagy éppen egy kaszinói estély, olvasó köri előadás, vagy éppen gazdaköri (kihelyezett) társas összejövetelen. Mindez bizony nem maradt hatástalan, hiszen a járás községei, a hozzátartozók, körök és egyletek szépen adományoztak a nemes célra. Néha csak ötven fillér került a közösbe, de bizony nem egyszer öt, vagy tíz pengő is… Június közepén külön meghívó került kinyomtatásra (szórólapként) és külön hasábnyi terjedelemben hívta fel újságunk a figyelmet a csapatzászló adományozó ünnepségre. Ugyanebben a lapszámban közel fél oldalon sorolták fel mindazokat a magánszemélyeket és közületeket, akik a csapatzászló ügyét támogatták. A legparádésabb hét vette kezdetét, mikor a különböző községekből összevont zászlóalj századai együtt masíroztak a Nagygyepen, gyakorolva az ünnepségre. Hogy a kedves olvasó is tisztában legyen a látvánnyal nézzük meg, hogy miből is állt a zászlóalj.

A teljes állományra feltöltött zászlóalj három puskásszázadból, egy nehézfegyver századból, egy kerékpáros századból (ez utóbbit 1941-ben megszüntették), híradós szakaszból, 7,5 cm-es fogatolt hegyiágyús ütegből (négy löveg) és gépkocsizó (Botond gépjárművek), valamint fogatolt vonatból állt. Mintegy ezerhatszáz katona teljesített szolgálatot.

Az alakulat csapatzászló avatására 1940. június 23-án került sor, mely végén a katonák letették esküjüket az új zászlóra, majd az alakulat díszmenetben távozott a közlegelőről.

… az egész ünnepség leglátványosabb, legimpozánsabb jelenet vette kezdetét, mikor t. i. az egész zászlóalj kemény díszlépésben vonult el legfőbb elöljárója előtt. Lelkes örömünk ujjongó lelkesedéssé erősödött, mikor végiglegeltettük szemeinket a szebbnél szebb, daliásaibbnál daliásabb katonafiaink sudár alakjain, kiknek súlyos léptei alatt csak úgy döngött a legelő sok vihart látott földje. – írta a helyi lap tudósítója. Talán csak jóslásokba bocsátkozott hírlapírónk, mikor a cikkben a következőket írta: újabb és újabb hadsorok jönnek, hogy meg sem álljanak kincses Kolozsvárig, vagy a Csiki havasokig. Történetesen júniusban még senki nem tudhatta, hogy az Erdélyt érintő magyar – román tárgyalások hogy fognak végződni, illetve a második Bécsi Döntés következtében – közel másfél hónappal később – hogyan fog alakulni a zászlóalj sorsa, feladata. Július első napjaiban azután hirtelen elcsendesedett Szeghalom.A sárréti fiúk a legfelsőbb katonai vezetés döntése értelmében felzárkóztak a román határra.

Zászlóaljunk Geszten, Méhkeréken és környékén vert új tanyát ahol azután, több mint egy hónapig ment a licitálás, hogy lesz-e háború a Román ellen, vagy sem. Ez a feszültség, illetve a látszólagos semmit tevés nem tett éppen jót katonáink hangulatának. Mint egyik szemtanunk néha „csempészett” levelei is éreztetik, bizony a „parasztember” sokat aggódott, hiszen otthon éppen a földi munkák dandárja várta a dolgos kezeket, melyek itt „ugrásra” készen várták, hogy megérkezzen az a „hadparancs”, ami egyre csak tolódott, heteken keresztül. Hej, pedig az aratás, a cséplés, a beszállítás. Hej pedig az a kis tehénke, disznó, bizony hívta a gazdákat. Nem honvágy volt ez, inkább az emberi, hétköznapi élet, a család körében folyó élet utáni vágy. Mert hiába énekelték, hogy „Horthy Miklós katonája…”, meg „Fent a Hargitán…” – és ha mód volt rá borozgatva „gondtalanul” dicsérve a katonaéletet. Leveleik, gondolataik otthon jártak…

                                                                                                        Kele József

Szerző: lezo